Mit mond­jak, az öböl (leg­alábbis az a pár­száz méte­res sávja, amit lát­tunk belőle) sok­kal meg­ka­póbb volt, mint a szám, még annak elle­nére is, hogy az eget vas­tag, szürke felhők borí­tot­ták, amit az erős szél által fel­kor­bá­csolt hul­lá­mo­kon lovagló szörf­desz­kás beach­boyo­kon kívül nem nagyon élve­zett senki.

A szél elől behú­zód­tunk a homok­fö­veny szé­lén álló hatal­mas, sötét­szürke szik­lák közé, és mivel más ter­ve­ink vol­tak, mint az óceán part­ján ücsö­rögni, Éva kül­dött pár gyors sms-​​t az ott­ho­ni­ak­nak, hogy épség­ben meg­ér­kez­tünk, majd egy kegyet­le­nül izzasztó fél óra alatt kima­sí­roz­tunk a vas­út­ál­lo­másra, és meg­vet­tük a jegye­ket Saint-​​Jean-​​Pied-​​de-​​Port-​​ba. Ahogy aztán a kihalt pálya­ud­va­ron a peron felé lép­ked­tünk, fur­csa érzé­sem támadt.

– Te! – for­dul­tam Évá­hoz. – Emlék­szel, ami­kor a suliba néha ünneplős­ben kel­lett menni?

– Ja, és reg­gel figyel­ted a töb­bi­e­ket a buszon, hogy nem tévesztetted-​​e el a dátumot?

Na, a biar­ritzi pálya­ud­var peron­ján éppen így érez­tük magun­kat. Nem mintha háti­zsá­kokra tele­pe­dett, önfe­led­ten Jakab-​​énekeket zengő zarán­do­kokra szá­mí­tot­tunk volna, de egy lélek sem volt, nem­hogy a pero­non, de az egész vas­út­ál­lo­má­son sem.

Tíz perc múlva aztán becsi­kor­gott a vágányra a szel­lem­vo­na­tunk, ami szin­tén üres volt (még moz­dony­ve­zetőt sem lát­tam rajta), és elzöty­kölőd­tünk Bayonne-​​ig, ahon­nan a saint-​​jean-​​i vona­tunk csak egy óra múlva indult tovább. Sétál­tunk egyet az állo­más kör­nyé­kén, egy kis pék­ség­ben sze­rez­tünk két szend­vi­cset, majd kisé­tál­tunk a peron­hoz, ahol ugyanaz a kísér­te­ties üres­ség foga­dott min­ket, mint Biarritzban.