Aztán van­nak olyan helyi, a Cami­nó­hoz szer­ve­sen kap­cso­lódó figu­rák, mint a legen­dás Madame Deb­ril, aki egy­kor a Saint-​​Jean-​​Pied-​​de-​​Port-​​i zarán­do­kiro­dá­ban dön­tött életről-​​halálról. Vic­to­rino Diez a kétes tisz­ta­ságú hon­ta­nasi bár­já­ban azzal vált híressé, hogy a feje tete­jéről az arcán végig­csur­gatva issza a bort, az utóbbi idő­ben pedig mar­ko­lássza a pereg­ri­ná­kat. Aztán ott van a zátonyra futott hajóra emlé­kez­tető man­ja­ríni alberg­ben tanyázó Tomás Mar­tí­nez de Paz is, aki az utolsó keresz­tes lovag­nak kép­zeli magát. Log­roño beve­zető sza­ka­szán az egyik ház előtt, egy fa alatt áll egy asz­tal, ahol vala­mi­kor egy Fel­isa nevű öreg néni „fügét, vizet és sze­re­tet” adott a zarán­do­kok­nak, és bár mi is meg­kap­tuk a híres Fel­isás pecsé­tet ami­kor ott jár­tunk, a mor­cos María nevű lányá­ból nem sok sze­re­tet áradt.

Talán min­den Camino-​​személyiség közül azon­ban még­is­csak a log­roñói Mar­ce­lino Lobato Cas­trillo a leg­hí­re­sebb, aki tulaj­don­kép­pen egy főál­lású zarán­dok. Saját beval­lása sze­rint már szám­ta­lan­szor meg­tette az utat a Pire­ne­u­sok­tól San­ti­a­góig és több köny­vet is írt a Cami­nó­ról. Egyike volt azok­nak a sze­ren­csés zarán­do­kok­nak, akik 1976-​​ban meg­kap­ták a első hat Com­pos­tela egyi­két, a 80-​​as évek­ben pedig együtt kezdte el fes­teni a sárga nyi­la­kat Elias Valiña Sam­pe­dró­val. A jel­leg­ze­tes Gandalf-​​szakállas fény­ké­pét, amin kora­beli zarán­dok­kö­peny­ben, szé­les kalap­ban, ván­dor­bot­tal, tök­ku­laccsal és kagy­ló­val rója a kilo­mé­te­re­ket, sok bár­ban lehet látni szerte a Caminón.

Raj­tuk kívül aztán min­den évnek meg­van­nak a maga külön­le­ges zarán­do­kai is, akikről min­denki beszél és bele­ke­rül­nek a helyi médi­ába vagy a Cami­nó­val fog­lal­kozó külön­böző publikációkba.