– Mennyi van benne? – kér­dezte Éva izga­tot­tan köze­lebb hajolva, mert abban egyez­tünk meg, hogy amink van, azt még elszív­juk, és utána annyi, nincs több cigizés.

– Tíz? – ráz­tam meg a félig üres dobozt, majd kivet­tem belőle magam­nak egyet, de Éva nem érte be ennyi­vel. A leszo­kás gon­do­la­tát fon­tol­ga­tók zak­la­tott­sá­gá­val kikapta a kezemből a dobozt, és egye­sé­vel leszá­molta a szálakat.

– Már csak ötször cigi­zünk – mondta egy­szerre meg­nyu­godva és fel­zak­latva, majd a zse­béből elő­ha­lá­szott öngyúj­tó­val rágyúj­tott, és a tán­coló lán­got felém nyúj­totta a sötétben.

– Az jó – gyúj­tot­tam rá én is, majd mélyet szip­pan­tot­tam a cigiből, és biz­tos vol­tam benne, hogy ebben a pil­la­nat­ban vala­hol más­hol sok­kal job­ban is érez­het­ném magam. Mond­juk ott­hon a tévé előtt, egy jég­hi­deg sört szo­ron­gatva, a Pécs TV Nyi­tott Egye­te­mé­nek Dr. Somo­gyi László – egye­temi docens: BPH, a prosz­tata jóin­du­latú daga­nata I. című előa­dá­sát hallgatva.

A Biar­ritz Cam­pingbe végül sike­re­sen elju­tot­tunk, és alig fél órá­val azután, hogy a Harry Pot­ter Friccsére emlé­kez­tető por­tás kije­lölt nekünk egy sátor­he­lyet, a fejem már azon a fel­fúj­ható pár­nán pihent, amit egy zse­lés talp­be­tét­tel együtt az indu­lás előtti utolsó, két­ség­be­esett Inters­par láto­ga­tás­kor vet­tünk. Amíg magam­ban csend­ben meg­je­gyez­tem, hogy leg­kö­ze­lebb kicsit kemé­nyebbre kel­lene fújni, már álomba is lötyö­gött a fejem.

Bár más­nap reg­gel az ese­mény­te­len éjszaka és a kem­ping kávé­zó­já­ban meg­ej­tett reg­geli után a vas­út­ál­lo­másra kel­lett volna igye­kez­nünk, hogy meg­ve­gyük a jegye­ket Saint-​​Jean-​​Pied-​​de-​​Port-​​ba, elő­ször az alig egy kilo­mé­terre lévő ten­ger­part felé vet­tük az irányt. Azóta kíván­csi vol­tam ugyanis a Vizcayai-​​öbölre, ami­óta egy­szer gye­rek­ko­rom­ban apám meg­kért, hogy az új szte­reó beren­de­zé­sén vegyek fel neki egy azo­nos című James Last szá­mot a rádióból.