Az egy­szerű fabok­szok polc­szerű elren­de­zés­ben egy­más­sal szem­ben álló 4–4 eme­le­tes ágyat fog­lal­tak magukba. A leg­több­jü­kön már heve­rész­tek, vagy a raj­tuk szét­pa­kolt pereg­ri­nó­hol­mik jelez­ték, hogy fog­lal­tak, így csak a jobb oldali utolsó fül­ké­ben talál­tunk három üres ágyat. Mialatt beren­dez­ked­tünk új ott­ho­nunk­ban, a kupé egyet­len lakó­já­val, egy zuhany után magát töröl­gető svájci zarán­dok­kal laza beszél­ge­tésbe ele­gyed­tünk. Ami­kor meg­tudta, hogy magya­rok vagyunk elhall­ga­tott és elgon­dol­kodva a fejem fölött rep­deső galam­bo­kat kezdte bámulni. Ami­kor már kez­dett kínos lenni a dolog, fel­pil­lan­tot­tam én is a hátam mögé.

– Igen – szó­lalt meg végre –, ha jól emlék­szem magya­rok voltak...

– Kicso­dák? – néz­tem vissza rá.

– A lovas magya­rok – mondta, amire Évá­val össze­néz­tünk, mert nem­hogy lova­sok­kal de még magya­rok­kal sem talál­koz­tunk három hete, vagyis Ron­ces­val­les óta. Ben ekkor futott be a mos­dó­ból. Miután bemu­tat­ko­zott a sváj­ci­nak elkezdte kipa­kolni a dol­gait az egyik sza­bad ágyra.

– Nem talál­koz­ta­tok velük? – foly­tatta a svájci. – Lovak­kal meg csa­csi­sze­kér­rel utaz­nak, azt hiszem egé­szen Magyarországról.

– Ja, ja... – helye­selt Ben –, azok­kal már én is találkoztam.

– És nem is szól­tál? – néz­tem rá.

– Miért szól­tam volna?

– Mond­juk mert mi is magya­rok vagyunk?

– Magya­rok? – nézett fel ártat­lan sze­mek­kel és rög­tön tud­tam, hogy azon­nal tisz­táz­nom kel­lett volna az ügyet, még ott a meden­cé­nél. – Hiszen azt mond­tad bolgárok...

Csak legyin­tet­tem. Ari­zona vagy Arkan­sas nekem is egykutya.