– Nyugi – legyin­tett a lány fél­re­értve az izga­tott­sá­go­mat –, éjfélre vége.

Kifi­zet­tük a szál­lás­dí­jat, majd a lányok elkér­ték az útle­ve­le­in­ket és elkezd­ték bemá­solni az ada­ta­in­kat a nagy­köny­vükbe, ami már meg­ha­ladta Ben tűrő­ké­pes­sé­gét. Meg­kér­dezte, hogy merre van a WC, amire az egyik lány bal oldalt egy vas­tag füg­gönyre muta­tott, ami mögött egy lépcső veze­tett fel a vizesblokkhoz.

– Majd hoz­zá­tok az útle­ve­le­met – szólt vissza Ben mielőtt eltűnt a füg­göny mögött.

Az alber­gue min­den vára­ko­zá­sun­kat felül­múlta. A háló­rész rend­ha­gyó módon az épü­let magas belső terét ket­té­vá­lasztó galé­rián kapott helyet, ahová a pamp­lo­nai alberg­hez hasonló szé­les, nyi­korgó falépcsőn kel­lett fel­ka­pasz­kodni. Fent egy nagy faasz­tal körül pár zarán­dok a nap­ló­ját íro­gatta, páran a vizes­blokk fala előtti pul­ton álló elekt­ro­mos rezsón vacso­rát mele­gí­tet­tek és az alber­gekre jel­lemző mér­ték­tar­tás­sal csak szót­la­nul bólin­tot­tak felénk, ami­kor ellép­del­tünk mellettük.

Végig­men­tünk a falak men­tén két­ol­dalt húzódó fa háló­bok­szok közötti folyo­són, ami köz­ben végig olyan érzé­sem volt, mintha kispó­rol­ták volna az anya­got a galé­ria fapad­ló­já­ból. Félel­me­te­sen imboly­gott és nyi­kor­gott az egész szer­ke­zet és a fapal­lók közti rése­ken még a föld­szintre is le lehe­tett látni.

Éppen ezért inkább fel­felé nézelőd­tem, ahol a temp­lom fehérre meszelt bolt­íve­i­vel kom­bi­nált lenyű­göző tető­szer­ke­zet fage­ren­dái között galam­bok tur­bé­kol­tak, békés bele­nyug­vás­sal tudo­má­sul véve, hogy csap­dába estek.