Aztán ami­kor belép­tünk a hűs épü­letbe, egy pil­la­natra megint csak elbi­zony­ta­la­nod­tunk. Egy múzeum csendre és sut­to­gásra intő elő­te­ré­ben talál­tuk magun­kat, szem­ben egy recep­ciós asz­tal­lal, jobbra pedig egy üveg­fal­lal és füg­gönnyel elvá­lasz­tott előadóterem-​​félével. Azon­nal for­dul­tunk is volna vissza, de az asz­tal­nál ülő két fia­tal lány – akik bizo­nyára nem elő­ször lát­tak zavar­tan for­go­lódó zarán­do­ko­kat – heves inte­ge­tésbe kezd­tek, hogy marad­junk vesz­teg: ha az alber­get keres­tük, hát megtaláltuk.

Nagy­já­ból ekkorra dőlt el, hogy meg­szál­lunk itt, mert azon túl, hogy a 16. szá­zadi, ere­de­ti­leg temp­lom­ként üze­melő épü­let belül meg­lepően jól fel volt újítva, a recep­ción szol­gá­la­tot tel­je­sítő, a leg­jobb tip­pem sze­rint nyá­ri­mun­kás diák­lá­nyok is éppen úgy végez­ték a dol­gu­kat, ahogy az egy elcsi­gá­zott pereg­ri­nó­nak jólesik.

Őszinte moso­lyok­kal és türel­me­sen – az egyik lábá­ról a másikra topogó Ben­nek talán még kicsit túl türel­me­sen is – elma­gya­ráz­ták a házi­ren­det, ami pon­to­san ugyanaz volt, mint bár­me­lyik másik alberg­ben, azzal a különb­ség­gel, hogy aznap estére Saha­gún fia­tal­jai zenés-​​táncos show-​​műsorral készül­tek a tisz­te­le­tünkre. Nem elég ugyanis, hogy a haj­dani Szentháromság-​​templom (spa­nyo­lul Igle­sia de la Tri­ni­dad) épü­lete adott ott­hont az állami alberg­nek és a helyi turista infor­má­ciós iro­dá­nak, az egy­kori oltár és pad­so­rok helyén ren­dez­ték be a nagy­já­ból 3000 fős Saha­gún 300 férő­he­lyes audi­tó­ri­u­mát is.

– 7-​​kor kezdő­dik a műsor – muta­tott az egyik lány büsz­kén a bejá­rati lengőajtó üve­gére cel­lu­xo­zott, mes­ter­kél­ten 20-​​as évek han­gu­latú pla­kátra –, ezért kicsit elhú­zó­dik a takarodó.

– Ó – csil­lant fel a sze­mem, hogy leg­alább nem kell majd korán ágyba men­nünk –, meddig?