– Hát ez az! – mondta olyan kép­pel, mint akit raj­ta­kap­tak, hogy elcsente az utolsó szem konya­kos­meggyet. – Kocsi­val jöt­tem, de sosem fog­já­tok kita­lálni, hogy kivel!

Csak vál­lat vono­gatva néz­tünk vissza.

– Horseface-​​szel! – mondta, és egy óri­ási, teli­fo­gas vigyor terült szét a képén. – És tud­já­tok még mi történt?

– Na, mi?

– Kide­rült Hor­seface titka! – mondta kissé lehal­kítva a hang­ját, és maga mögé pis­lan­tott a kihalt utcán. – A kopasz fickó nem a párja, csak egy kis pöcs, aki az sze­retne lenni.

– Ez lenne a nagy titok? – néz­tünk össze Évával.

– Nee­eem! – rázta a fejét. – A nagy titok az, hogy kocsi­val kísé­rik őket – mondta büsz­kén, mintha tény­leg valami nagy titok­ról leb­ben­tette volna fel a fáty­lat. – A sofőr valami szent­fa­zék pap­féle, egy nővel fel­váltva vezet­nek, aki meg állí­tó­lag Hor­seface nővére.

– És... – raj­zol­tam az ujjam­mal egy kört az arcom köré a levegőbe. – Ő is...?

– Neeem, nem, nem – rázta a fejét – egé­szen kel­le­mes orcájú a hölgy. Azért gon­do­lom, hogy titok, mert tud­já­tok... úgy sus­mu­sol­tak, mintha nem nagyon akar­nák nagy­dobra verni...

Ami nem is csoda, hiszen az ilyesmi a Camino szel­le­mi­sé­gé­vel tel­je­sen ellen­té­tes. Az igazi zarán­do­kok lenéz­ték a „blic­celő­ket”, amit min­dig vic­ces­nek talál­tam, hiszen ez nem az Olim­piai Játé­kok, és így csalni sem lehet.

– Sej­tet­tem, hogy valami ilyesmi lehet a dolog­ban – szó­lalt meg Éva.

– Nocsak Sher­lock – néz­tem rá kérdőn. – Honnan?