Bár a kútra ki volt írva, hogy No potable (Nem ivó­víz), rövid kós­tol­ga­tás után úgy lefe­tyel­tem belőle a vizet, mint egy teve.

– Szomja Zol­tán? – kat­tin­tott el Éva egy fény­ké­pet a jeles alka­lom­ból, és már indul­tunk is tovább.

El sem tudom mon­dani, hogy milyen remek érzés volt meg­látni végre Cal­za­dilla ház­tetőit egy lehe­let­nyi emel­kedő és jobb­ka­nyar utáni mélye­dés­ben. Mind­járt a falu ele­jén, balra állt az alber­gue, ami előtt az unat­kozó pereg­ri­nók úgy fogad­tak min­ket, mint egy Sza­ha­rán átkelt kara­vánt. A padok­ról és szé­kekről fel­pat­tanva körénk sereg­let­tek, és amíg vizet töl­töt­tünk, egyre csak azt kér­dez­get­ték, hogy min­den rend­ben van-​​e. Aztán tekintve, hogy már elmúlt este 8 óra is, némi­képp cso­dál­kozva lát­ták, hogy miután kipi­heg­tük magun­kat, fel­sze­delőz­kö­dünk, és a kis zász­lók­kal fel­dí­szí­tett, mexi­kói han­gu­latú főut­cán azon­nal tovább is állunk.

Ami­óta Hor­seface kive­tette a háló­ját bará­tunkra, és búgni kezd­tek, mint a ger­li­cék (bár iga­zá­ból inkább Shrek és Fiona ugrik be, ha rájuk gon­do­lok), Ben kissé elha­nya­golt min­ket. Előző nap Fró­mis­tá­ban búcsúz­tunk el tőle amint Horseface-​​szel csa­csogva az alber­gue felé indult, éppen ezért most meg­lepődve lát­tuk a falu közepe táján szem­be­jövő jel­leg­ze­tes, mac­kós alakját.

– Jaj de jó, hogy lát­lak tite­ket! – mondta fel­csil­lanó sze­mek­kel, ami­kor közé­pen össze­ta­lál­koz­tunk. – Pont azon filóz­tam, hogy merre lehet­tek. Már az agyamra megy az a sok zarán­dok ott az albergben.

– Meg­száll­tál az alberg­ben? – kér­dez­tem kissé szem­re­há­nyóan, mintha meg­sze­gett volna valami tit­kos pak­tu­mot, majd inkább azon kezd­tem el cso­dál­kozni, hogy vajon miként előz­he­tett be min­ket. – És hogy-​​hogy már itt vagy?