és a vizet leszá­mítva min­dent a háta­mon cipel­tem, ami az elkö­vet­ke­zendő 6 héten át élet­ben fog tar­tani, inkább amo­lyan ter­mi­ná­to­ros felsőbb­rendű­ség­gel lép­del­tem az egyik vil­lany­osz­lop fény­kö­réből a másikba. Aztán nagy­já­ból két másod­perc­cel azután, hogy mindez átfu­tott az agya­mon, már kezdő­dött is az a tompa szú­rás a nya­kam tövé­nél, ami szép las­san – mint egy rossz­in­du­latú daga­nat – átter­jedt a vál­la­imra és végig­kú­szott a gerin­ce­men. Tíz perc sem telt bele, és máris bosszús kép­pel dob­tam le a háti­zsá­ko­mat az egyik keresz­tező­dés­ben egy pad mellé.

– Per­sze, húsz perc, mi?! – csat­la­ko­zott hoz­zám for­tyogva Éva is. – Már vagy egy órája csak jövünk mint a hülyék.

– Ja, meg fogunk dög­leni – dől­tem hátra a padon, majd ahogy az izzadt­ság­tól átned­ve­se­dett, jég­hi­deg póló a dere­kam­hoz ért, azon­nal fel is ugrot­tam. És ha már úgyis áll­tam, a háti­zsák zse­béből elő­ha­lász­tam a cigisdobozt.

Ami­kor Éva nem sok­kal a repülő­je­gyek meg­vé­tele előtt ott­hon fir­tatni kezdte, hogy vajon miért is köl­tünk el egy csomó pénzt egy más­fél hóna­pos túl­élő­tú­rára, ahol jórészt majd szá­raz májkré­mes kenye­ret eszünk, és habzó szájú kutyák elől mene­kü­lünk külön­böző váro­sok­ban söté­te­dés után szál­lást keresve, rájöt­tem, hogy az olyan érvek­nél, mint­hogy lehet majd jó okkal büdös­nek lenni meg a fűben fekve órá­kig a felhő­ket bámulni, sok­kal job­bak­kal kell előállnom.

Végül is nem sike­rült, éppen ezért örül­tem meg Éva javas­la­tá­nak, misze­rint a Camino remek alka­lom lehetne arra, hogy több­szöri siker­te­len pró­bál­ko­zás után végre leszok­junk a cig­iről. Mindez per­sze a biar­ritzi sötét éjsza­ká­ban már egy­ál­ta­lán nem tűnt olyan jó ötletnek.