– Világ­örök­ségi hely – bökött a tol­lal a kated­rá­lis felé. – Az ősem­be­res helyen voltatok?

Miután kigyö­nyör­köd­tük magun­kat a kated­rá­lis­ban, kör­be­sé­tál­tunk a mel­lette lévő kis téren, és kide­rült, hogy az épü­let még oldal­ról is több izgal­mat tar­to­gat, mint az összes addigi temp­lom, amit valaha láttam.

Nem is haboz­tunk beka­nya­rodni az épü­let recep­ci­ó­já­nak az ajta­ján, ami egy­ben turista infor­má­ciós iro­da­ként is műkö­dött. A leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sünkre a pult túl­ol­da­lán álló ked­ves spa­nyol hölgy azzal foga­dott min­ket, hogy zarán­do­kok­nak spe­ci­á­lis, egy eurós belépő­jegy és ingye­nes cso­mag­megőrzők is jár­nak, mert­hogy háti­zsák­kal a kated­rá­lisba lépni szi­go­rúan tilos, amely­nél szeb­ben csengő tilal­mat nehe­zen lehe­tett volna aznap nekünk sze­gezni. Gyor­san bepa­kol­tuk tehát a zsá­ko­kat a kul­csos szek­ré­nyekbe, és az épü­let hűvös bel­se­jé­nek a fel­fe­de­zé­sére indultunk.

A kated­rá­list egyéb­ként 1221-​​ben kezd­ték épí­teni, és fő lát­vá­nyos­sága a kereszt alakú hajók köze­pén álló legen­dás spa­nyol mór­verő – egy­fajta helyi Hunyadi – El Cid (magya­rul egy­szerűen csak a Baj­nok, ere­deti nevén egyéb­ként Rod­rigo Díaz de Vivar) és fele­sége, Doña Jimena már­vány sír­em­léke. A nagy had­ve­zér bizo­nyára több emlí­tést is meg­ér­de­melne a könyv­ben, de most legyen elég annyi, hogy El Cid azon kevés tör­té­nelmi sze­mé­lyi­sé­gek közé tar­to­zik, aki­nek ezer év múl­tán is névről ismer­jük a lovát (Babieca), a kard­ját (La Tizona), és aki­nek a legenda sze­rint még a halála után a lovára szí­ja­zott holt­teste is bőven ele­gendő volt arra, hogy a kato­nái meg­fu­ta­mít­sák az ellenséget.