Per­sze koránt­sem volt ilyen egy­szerű a dolog. Csak más­nap délre sike­rült lejut­nunk a városba, és az út egy­ál­ta­lán nem volt kel­le­mes. Vagy 10 kilo­mé­tert gya­lo­gol­tunk egy sok­sá­vos, for­gal­mas, zajos és büdös út men­tén, ami­nek vala­hol a közepe táján egy lepuk­kant, RIO VENA nevű kem­ping­ben töl­töt­tük az éjsza­kát. Az egyet­len jó dolog az volt, hogy köz­ben össze­fu­tot­tunk Ben­nel egy ben­zin­kút kávé­zó­já­ban. Ráadá­sul éjszaka még az eső is rákez­dett, és olyan szél fújt, ami több­ször is eszünkbe jut­tatta az Aye­gui kem­ping­ben töl­tött viha­ros éjszakánkat.

Talán mind­ezek miatt is más­nap reg­gel igen cudar han­gu­lat­ban lép­del­tem a töb­bi­ek­kel a város­köz­pont felé. Ha Évá­nak és Ben­nek az első nap­juk volt a túra mély­pontja, akkor nekem min­den­kép­pen ez a bur­gosi. A háti­zsák is a szo­ká­sos­nál job­ban húzta a vál­la­i­mat, és az addig reme­kül bizo­nyító Wink cipőm is törni kezdte a lábam.

A depressziós han­gu­la­tom csak akkor szállt el, ami­kor meg­lát­tam a bur­gosi kated­rá­list. Sosem gon­dol­tam volna, hogy valaha ilye­ne­ket fogok mon­dani egy góti­kus temp­lom­ról, de a fris­sen fel­újí­tott bur­gosi kated­rá­lis épp olyan volt, mint egy égre füg­gesz­tett hófe­hér csip­ke­te­rítő. A kecses tor­nya­i­nak a min­tá­za­tán és bolt­ívein még az ég is átkék­lett, a körü­löt­tük álló kisebb, tűhe­gyes tor­nyocs­kák cak­kos szé­le­i­vel pedig akár kenye­ret lehe­tett volna szeletelni.

Azt hiszem, ha város len­nék, akkor épp egy ilyen kated­rá­list sze­ret­nék a főte­remre. Jó dara­big csak áll­tunk előtte szót­la­nul, majd Ben elő­ko­tort a háti­zsák­já­ból egy olyan kis noteszt, amit Columbo had­nagy szo­kott hasz­nálni, és elé­ge­dett kép­pel áthú­zott benne egy beírást.