Bár Wil­li­ams cége 15 évvel később olyan­nyira csődbe ment, hogy a hite­lezők elől kény­te­len volt vissza­me­ne­külni Ang­li­ába, a spa­nyol régé­szek való­színű­leg azóta is imá­ikba fog­lal­ják a nevét. A vas­út­vo­nal épí­tése köz­ben az Ata­pu­erca mel­letti mész­kő­dom­bok kellős köze­pébe rob­ban­tott mély árkok­ból buk­kan­tak fel­színre ugyanis a kin­cset érő lele­tek. (Hogy a nyom­vo­nal miért nem kerülte ki a dom­bot, az adhat némi tám­pon­tot arra nézve, hogy vajon miért ment csődbe Wil­li­ams cége.)

Per­sze nyil­ván­va­lóan nem vagyok túl­sá­go­san tájé­ko­zott ősem­ber ügyek­ben, de még soha­sem hal­lot­tam ezelőtt Ata­pu­er­cá­ról, és ha már itt tar­tunk, senki más sem, akit azóta meg­kér­dez­tem a dolog­ról. A spa­nyo­lok nem verik nagy­dobra, ami azért kár, mert bizo­nyára sok­kal töb­ben len­né­nek kíván­csiak rá. Az ilyen helye­ket úgy kép­zeli az ember, hogy tömött buszok­ban érkez­nek a turis­ták meg­cso­dálni a gyűszű­nyi cson­to­kat, de Ata­pu­erca pár óri­ási ősem­be­res pla­ká­tot és táb­lát leszá­mítva sem­mi­vel sem tűnt ki a sok kis por­fé­szek közül, amin addig átgya­lo­gol­tunk. A helyről sem­mi­lyen emlé­kem nem maradt, és az azon a kör­nyé­ken készí­tett fény­ké­pe­in­ket elnézve még azt is meg mer­ném koc­káz­tatni, hogy Ata­pu­erca egy­fajta mini Bermuda-​​háromszögként üze­mel, mert egyet­len fotó sem őrzi, hogy valaha arra jár­tunk. Pedig Éva, ha vala­mi­vel, hát a fény­ké­pek­kel biz­to­san sosem spó­rolt az úton.

Az aznap elkat­tin­tott első fel­vé­te­len egy óri­ási fake­reszt tövé­nél állok az Ata­pu­erca után maga­sodó domb­tetőn, amely­nek a másik olda­lá­ról pom­pás pano­ráma tárult elénk. A vib­ráló hori­zon­ton még a 14 kilo­mé­terre fekvő Bur­gos ház­tetői is reme­kül lát­szot­tak, és volt egy olyan érzé­sünk, hogy csak le kell sétálni a domb­ol­da­lon kanyargó föl­des­úton, és már ott is vagyunk.