A város köze­pén, egy ablak­ta­lan temp­lom rideg tömbje előtt a Camino jobbra fel­felé indult egy mere­dek utcán és a háza­kat elhagyva egy erdei gya­log­ös­vény­ben foly­ta­tó­dott, ami igen nagy fel­üdü­lést jelen­tett a La Rioja szőlőtő­kéit fel­váltó vég­te­len búza­mezők után.

Beval­lom, hogy az indu­lás előtti tit­kos pil­la­na­ta­im­ban éppen ilyen­nek kép­zel­tem a Cami­nót. Madár­csi­cser­gés­sel teli hűs erdő­ket lát­tam magam előtt, néhol vad­vi­rá­gos rétek­kel meg­sza­kítva, ahol cso­bogó pata­ko­kat ugrunk át, és őzi­kék­kel ker­gető­zünk, de talán feles­le­ges is mon­da­nom, hogy ilyen idilli han­gu­lat­ban csak nagyon rit­kán volt részünk. Őzi­kék­kel is csak egy­szer ker­getőz­tünk, de az is inkább a Juras­sic Park egyes jele­ne­teit jut­tatta eszünkbe. Mindez elég lehan­goló, mert pár nap­pal ezelőtt, vala­hol a búza­ten­ger ele­jén, egy tájé­koz­tató táb­lán azt olvas­tam, hogy a kör­nyé­ket réges-​​régen min­den­felé ilyen tölgyerdők borították.

Nem is nagyon értet­tük, hogy ezen a 10 kilo­mé­te­res sávon miért hagy­ták meg az erdőt. Le kel­lett volna gya­lulni, lebe­to­nozni, és a helyére fel­húzni valami sok­kal hasz­no­sab­bat: egy ben­zin­ku­tat vagy szu­per­mar­ke­tet egy bazi­nagy par­ko­ló­val, vagy ha más nincs, leg­alább fel­ál­lí­tani egy NATO-​​lokátort – ha már ennyi hely van, mind­járt kettőt.

De addig is, a lemenő nap fényé­ben letá­bo­roz­tunk egy mel­lék­út­ról nyíló remek kis tisz­tá­son, és kény­te­le­nek vol­tunk beérni a csend­del és nyu­ga­lom­mal. A főleg lek­vá­ros Mag­da­le­n­a­sok­ból (a muf­fin spa­nyol meg­fe­lelője) álló vacso­ránk után cél­ta­lan beszél­ge­tés­sel ütöt­tük el az időt, és lus­tán figyel­tük, ahogy a csil­la­gok las­san előtűn­nek a lágyan len­ge­dező fák koro­nái felett, majd bemász­tunk a sátorba, és a kris­tály­tiszta levegő­ben végre egy iga­zán jót szunyáltunk.