Hábo­rí­tat­la­nul pihen­het­tem, hiszen ahhoz képest, hogy dél­előt­tön­ként a zarán­dok­hor­dák bot­ja­i­nak kopo­gá­sá­tól egy perc nyugta sem volt az ember­nek, dél­után a Camino szinte tel­je­sen elnép­te­le­ne­dett. Ez egy jó ideig nem is szúrt sze­met, és ami­kor végül fel­tűnt, hát akkor sem nagyon értet­tem, hogy miért van.

Vala­hogy min­dig azt gon­dol­tam, hogy az embe­rek azért indul­nak el a Cami­nón, hogy mást csi­nál­ja­nak, mint ott­hon: meg­sza­ba­dul­ja­nak a kötött­sé­gektől, a korai keléstől, a tele­fon­csör­géstől és vil­lany­szám­lák­tól, hogy az árral sod­ródva eset­leg öreg spa­nyo­lok kony­há­já­ban kös­se­nek ki ebédre, vagy egy fan­csa­li­képű apáca verje ki őket az ágy­ból. Szá­momra leg­alábbis így volt értelme a dolognak.

Lehet, hogy csak a Cira­u­qui ifjú­sági klub­já­ban kesergő hol­land „Heming­way” sza­vait vissz­hang­zom, de szo­morú volt látni, ahogy a leg­töb­ben egy­fajta meg­ol­dandó prob­lé­ma­ként kezel­ték a Cami­nót. Koc­ká­zat­men­te­sen akar­tak túl lenni rajta. Mintha nem is nya­ra­lás lett volna ez szá­mukra, hanem valami fize­tett meló. Egy­szerűen nem tud­tak kisza­kadni a mókuskerékből.

Korán (néme­lyek csi­po­góra) kel­tek, hogy az alko­nyi sötét­ben elem­lám­pá­val botor­kálva ússzák meg a leg­me­le­gebb órá­kat. Ebédig végig­trap­pol­ták a jó előre kije­lölt táv­ju­kat, és dél­után már csak annyi dol­guk maradt, hogy meg­vár­ják az alber­gue nyi­tá­sát, és néhol tüzes vitákba is tor­kolló sor­ban­ál­lás után elfog­lal­has­sák a vas­ágya­kat. Este a helyi étte­rem­ben vagy az alberg­ben ettek egy peregrino-​​menüt, és már korán lefe­küd­tek (és hor­kol­tak az any­juk úris­te­nit!), hogy más­nap kora reg­gel újra­kezd­hes­sék az egészet.