A háti­zsák tete­jére kötö­zött nej­lon­zacs­kók­ból elő­vet­tük hát a saját kenye­rün­ket, a kam­rá­ból az öreg kerí­tett még pár szem para­di­cso­mot, és a kaná­rik csi­cser­gé­sét hall­gatva végül hár­mas­ban jóízűen meg­ebé­del­tünk. Őszin­tén mon­dom, hogy a leg­fi­no­mabb ton­hal­kon­zerv volt, amit a Cami­nón ettem.

Ami­kor aztán már az utolsó ton­half­lekk is a gyom­runk­ban pihent, egy kis ejtő­zés és egy korty vörös­bor után türel­me­sen végig­hall­gat­tuk a fala­kon sora­kozó fekete-​​fehér fény­ké­pe­ken büsz­kén feszítő csa­lád­ta­gok tör­té­ne­tét (ami köz­ben végre meg­tud­tuk ven­dég­lá­tónk nevét is: Alf­redo), majd segí­tet­tünk elpa­kolni az asz­tal­ról, meg­la­po­gat­tuk egy­más vál­lát, és a fakapu elől aggódó kép­pel min­ket figyelő öreg­nek sok­szor vissza-​​visszaintegetve elin­dul­tunk a főtérre. Már alig vár­tam, hogy elme­sél­hes­sem Ben­nek a vic­ces ebé­dünk történetét.

A pad azon­ban üre­sen állt.

Bár Évá­val sosem jár­tunk külön uta­kon, Ben­nel nem sokat aggód­tunk azon, ha néha-​​néha elsza­kad­tunk egy­más­tól, mert szinte kivé­tel nél­kül min­dig össze­fu­tot­tunk az egyik követ­kező falu­ban, vagy ha más­kor nem, a nap végén.

Így Évá­val ket­tes­ben indul­tunk tovább az aranyló búza­mezők közt, és meg sem áll­tunk a 3 kilo­mé­ter­rel odébb fekvő Vilo­ria de Rioja nevű faluig, ami­nek a kihalt főte­rén végre bepó­tol­hat­tam a Rede­cil­lá­ban elma­radt szi­esz­tá­mat. Az egyik gesz­te­nyefa alatt álló padon hát­radől­tem, eligaz­gat­tam a háti­zsá­kot a fejem alatt, és szinte ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban ahogy lecsuk­tam a sze­me­i­met, már alud­tam is, mint a bunda.