Siet­nünk kel­lett, mert 14.55-kor indult a gépünk, amit egy kis Graz körüli kever­gés után majd­nem le is kés­tünk. Évá­val bero­han­tunk az indu­lási oldalra, becsek­kol­tuk a háti­zsá­ko­kat, átszá­gul­dot­tunk a biz­ton­sági zónán, és már csak akkor tud­tunk végre nyu­god­tan vissza­in­te­getni a rep­tér üveg­fala mögött lel­ke­sen (ami azt illeti kicsit talán túl lel­ke­sen is) inte­gető roko­na­im­nak, ami­kor a lépcső tete­jén elnyelt min­ket a repülő. Egye­dül talán az uno­ka­hú­go­mat, Rékát lát­tam kicsit szo­mor­kodni. A nővé­rem szok­nyá­ját rán­gatva valami olyas­mit kér­dez­he­tett, hogy „Tény­leg lak­nak Spa­nyol­or­szág­ban orosz­lá­nok?”, mert nővé­rem hir­te­len abba­hagyta az inte­ge­tést, és szú­rós sze­mek­kel nézett felém.

A lon­doni Stans­teden két és fél óránk volt, hogy elér­jük a biar­ritzi gépet, ami ren­ge­teg idő, és nagyon las­san telik, ha sor­ban­ál­lás­sal tölti az ember. Mind­össze csak annyi volt a dol­gunk, hogy átsé­tál­junk az egyik gép­től a mási­kig, per­sze mind­ezt az épü­le­ten belül sorokba ren­de­zett, több mil­lió utas­sal együtt, akik a világ min­den tájá­ról érkez­tek. Áll­tunk sorba han­gos­kodó kína­i­ak­kal a check-​​in pult­nál, tur­bá­nos maha­ra­dzsa mögött az útle­vél­vizs­gá­la­ton és afri­kai törzs­fő­nök­kel a vécé­nél. Az indu­lási oldal biz­ton­sági kapu­já­nál komor egyen­ru­há­sok pil­lan­tá­sa­i­nak kereszt­tü­zé­ben ara­szol­tunk, és mivel Biar­ritz az euró­pai ször­fö­sök para­di­csoma, a beszál­lás­nál egy nagy falka nap­szítta beach­boy közé keveredtünk.

Nem is csoda, hogy hul­la­fá­rad­tak vol­tunk, mire a gép­ben elfog­lal­tuk az ülő­he­lyün­ket, és bár más­fél órás nyu­ga­lom követ­ke­zett, tisz­tá­ban vol­tunk vele, hogy az igazi móka csak a leszál­lás után követ­ke­zik. Fogal­munk sem volt ugyanis, hogy mihez kez­dünk majd egy fran­cia ten­ger­parti kis­vá­ros­ban éjjel három­ne­gyed tízkor.