Miután az öreg az asz­tal sar­kára támasz­kodva kipi­hente magát, az egyik szek­rény­ből tányé­ro­kat és evőesz­kö­zö­ket kez­dett kipa­kolni az asz­talra. Ezután tanács­ta­la­nul még egy­szer kör­be­to­tyogta a kony­hát, és már épp java­sol­tam volna, hogy a biz­ton­ság ked­vé­ért kuk­kant­sunk be a sütőbe is, ami­kor várat­la­nul fel­de­rült az arca. A hűtő előtt ter­mett, és egy vil­lám­gyors moz­du­lat­tal fel­rán­totta az ajta­ját. A dere­kát fél kéz­zel meg­tá­masztva, óva­to­san bené­zett, majd a motyo­gása egy­fajta öröm­uj­jon­gásba csa­pott át. Az ott bil­legő üve­ge­ket fel­bo­ro­gatva matatni kez­dett a felső pol­con, majd becsukta a hűtőaj­tót, dia­dal­it­tas kép­pel hát­ra­for­dult, és az asz­talra csa­pott egy tonhalkonzervet.

Nem tudom, talán a fáradt­ság tette, talán a szi­tu­á­ció min­den addigi feszült­sége jött ki így raj­tam, min­den­esetre elkezd­tem kun­cogni, majd a szám elé téve a kezem szép las­san hisz­té­ri­kus haho­tá­ban tör­tem ki. Nincs ezen mit szé­pí­teni, röhögő­gör­csöt kap­tam, és nem is nagyon zavart. Hagy­tam, hadd jöj­jön. Úgy nyi­hog­tam, hogy majd lees­tem a székről. Ez ven­dég­ség­ben két­ség­te­le­nül nem volt túl­sá­go­san illendő dolog, de potyogó könnyeim fáty­lán át öröm­mel kons­ta­tál­tam, hogy a fogat­lan ínyeit fel­vil­lantva az öreg is velem kacag, bár gon­do­lom fogalma sem volt, hogy miért.

Éva ele­inte bocsá­nat­kérően for­gatta a sze­meit, majd szép las­san ő is csat­la­ko­zott hoz­zánk, és pár perc múlva már tri­ó­ban dől­tünk a neve­téstől. Mikor aztán végre újra lecsil­la­pod­tak a kedé­lyek, kipó­tol­tuk az öreg kon­zerv­jét a sajá­tunk­ból kettő­vel, és ami­kor az öklé­vel szín­pa­di­a­san az asz­talra csapva közölte, hogy Mal­dito! Ni pan! (A francba! Nincs kenyér!) nevet­tünk még egy sort.