« | Az öreg meg csak motyogott, és keresgélt tovább. Miután végzett a polccal, nyitogatni kezdte a felső szekrényeket, aztán az alsókat, majd tétován kihúzott néhány fiókot, és még egy kamrának látszó helyiségben is eltűnt egy pillanatra, de csak nem találta amit keresett. Csak akkor kezdtem el komolyan aggódni, amikor az ajtó mellett lógó kulcsosszekrénybe is benézett. A gőzölgő pulykasült egy pillanat alatt elrepült, és a fejemben olyan kérdések sorakoztak a helyén, hogy „Vajon hol az öreg felesége?” és „Van-e neki felesége egyáltalán?” és ha nincs akkor „Ki fog majd nekünk szendvicseket csomagolni?”, de igazság szerint további egy perc után már abban sem voltam teljesen biztos, hogy a fickó emlékszik még egyáltalán arra, hogy mi is ott ülünk a konyhájában. Csak motyogott és keresgélt tovább. Amikor már az összes szekrényt kétszer is kinyitogatta, hátrafordult, és az asztal sarkára támaszkodva egy ideig amolyan „Ezek meg kik?” pillantással méregetett minket. Tanácstalanul Évára néztem, és miközben irigykedve eszembe jutott Ben, aki ebben a pillanatban békésen szunyókált a főtéren, kezdtem magam felettébb kínosan érezni. Maradni sem akartam már, de az a pillanat is rég elmúlt, amikor felállhattunk volna az asztaltól, hogy elköszönjünk. Nem mintha sokat számított volna ha így teszünk, hiszen valószínűleg soha többé nem láttuk volna az öreget az életben (talán észre se vette volna ha csak úgy kislisszanunk a háta mögött az ajtón), de a helyzet az, hogy nem lett volna szívem ilyesmit tenni az egész Camino hozzánk legkedvesebb macsójával. 188/382
|
» |
Hozzászólás:
Mondjad!
Megosztás: