Az öreg meg csak motyo­gott, és keres­gélt tovább.

Miután vég­zett a polc­cal, nyi­to­gatni kezdte a felső szek­ré­nye­ket, aztán az alsó­kat, majd této­ván kihú­zott néhány fió­kot, és még egy kam­rá­nak lát­szó helyi­ség­ben is eltűnt egy pil­la­natra, de csak nem találta amit kere­sett. Csak akkor kezd­tem el komo­lyan aggódni, ami­kor az ajtó mel­lett lógó kul­csos­szek­rénybe is benézett.

A gőzölgő puly­ka­sült egy pil­la­nat alatt elre­pült, és a fejem­ben olyan kér­dé­sek sora­koz­tak a helyén, hogy „Vajon hol az öreg fele­sége?” és „Van-​​e neki fele­sége egy­ál­ta­lán?” és ha nincs akkor „Ki fog majd nekünk szend­vi­cse­ket cso­ma­golni?”, de igaz­ság sze­rint további egy perc után már abban sem vol­tam tel­je­sen biz­tos, hogy a fickó emlék­szik még egy­ál­ta­lán arra, hogy mi is ott ülünk a konyhájában.

Csak motyo­gott és keres­gélt tovább.

Ami­kor már az összes szek­rényt két­szer is kinyi­to­gatta, hát­ra­for­dult, és az asz­tal sar­kára támasz­kodva egy ideig amo­lyan „Ezek meg kik?” pil­lan­tás­sal mére­ge­tett min­ket. Tanács­ta­la­nul Évára néz­tem, és miköz­ben irigy­kedve eszembe jutott Ben, aki ebben a pil­la­nat­ban béké­sen szu­nyó­kált a főté­ren, kezd­tem magam felet­tébb kíno­san érezni.

Maradni sem akar­tam már, de az a pil­la­nat is rég elmúlt, ami­kor fel­áll­hat­tunk volna az asz­tal­tól, hogy elkö­szön­jünk. Nem mintha sokat szá­mí­tott volna ha így teszünk, hiszen való­színű­leg soha többé nem lát­tuk volna az öre­get az élet­ben (talán észre se vette volna ha csak úgy kislissza­nunk a háta mögött az ajtón), de a hely­zet az, hogy nem lett volna szí­vem ilyes­mit tenni az egész Camino hoz­zánk leg­ked­ve­sebb macsójával.