A lábam még akkor is húz­tam, ami­kor egy hét­tel később, az indu­lás reg­ge­lén a kocsi­hoz von­szol­tam a min­den vára­ko­zá­so­mat felül­mú­lóan súlyos hátizsákomat.

– Miben sán­ti­kálsz? – várt a nyi­tott cso­mag­tar­tó­nál vigyo­rogva Gábor, a sógo­rom, aki nagy­lel­kűen fel­aján­lotta, hogy elvisz min­ket a grazi repülőtérre.

– Haha, nagyon vic­ces – mond­tam egy­kedvűen, majd a hátsó ülé­sen szo­rongó nővé­re­met és két gye­re­kü­ket meg­látva csend­ben lemond­tam a kényel­mes uta­zás remé­nyéről. – Ti is jöt­tök? Hú de jó!

Udva­ri­a­san elő­re­en­ged­tem hát Évát, és ahogy begyö­mö­szölte magát a hátsó ülésre, a Leg leg leg egy réges-​​régi adása jutott eszembe, ami­ben Rózsa Gyuri mik­ro­fo­nos biz­ta­tása mel­lett vagy húszan pré­selőd­tek be egy hasonló méretű kocsiba. Ami­kor végül nekünk is sike­rült, Gábor becsapta az ajtót, és már robog­tunk is a magyar-​​osztrák határ felé.

– Ennyien nem lehet egy gép­jármű­ben utazni – mondta a túl­buzgó határőr a felé nyúj­tott útle­vél­stó­cot meg­látva, majd a kocsi­ban lévő feje­ket átszá­molva bizal­ma­san köze­lebb hajolt. – Ha én még át is enge­dem magu­kat, az oszt­rá­kok biz­tos nem fogják.

Hivat­koz­hat­tunk min­den­féle KRESZ sza­bá­lyokra, a fickó csak a baj­szát pödör­getve rázta a fejét. Végül azt java­solta, hogy vala­me­lyi­künk kéretőz­zön be az egyik mögöt­tünk vára­kozó autóba.

Az útle­ve­le­met fogva kiszáll­tam hát, és gya­log indul­tam a mel­let­tem lépés­ben guruló kom­pá­ni­ám­mal az oszt­rák határ felé. Mivel az ottani őr barát­sá­go­san felénk bic­centve, egy szó nél­kül továbben­ge­dett min­ket, beug­rot­tam a kocsiba, és már repesz­tet­tünk is tovább Graz felé.