A pavi­lon előtt beül­tünk az idő­köz­ben elkezdő­dött kon­cert nyug­dí­jas nézői közé, majd sétál­gat­tunk még egy kicsit a szűk utcá­kon. Még a késői óra elle­nére is nyitva tartó turista infor­má­ciós iro­dába is beug­rot­tunk, ami­nek így a nap végén per­sze már nem sok értelme volt. Nagy­részt cél­ta­la­nul bolyong­tunk a város­ban, ahogy azt a többi pereg­rino is tette. Az egyik temp­lom sar­ká­nál még Manu­el­lel is össze­fu­tot­tunk, amint épp három szé­les tom­porú mat­ró­ná­nak csapta a sze­let. A hely­zet az, hogy nem nagyon aka­ró­dzott vissza­men­nünk az albergbe, ami arra emlé­kez­te­tett, ami­kor kato­na­ko­rom­ban a kimenő vége előtti utolsó másod­per­ce­kig a sarki kocs­má­ban össze­verődve unat­koz­tunk, csak hogy addig se kell­jen a lak­ta­nyá­ban lennünk.

Talán mon­da­nom sem kell, hogy még a lak­ta­nya kapu­szol­gá­la­to­sai is szí­vé­lye­seb­ben fogad­tak, mint a Santo Domingo-​​i alberg­ben a noví­ci­ust idő­köz­ben leváltó sava­nyú képű apáca, aki­nek lefo­ga­dom, hogy volt egy sok­kal ájta­to­sabb arc­ki­fe­je­zése is, csak nem ránk paza­rolta. Ami­kor liba­sor­ban elha­lad­tunk a „por­tás­fülke” előtt, apró undor­ral végig­mért ben­nün­ket, amiről az jutott eszembe, hogy azért ilyen meny­asszo­nyok­kal még Jézus­nak sem lehet fené­kig tej­fel az örökkévalóság.

Fel­men­tünk a szo­bánkba, és az ágya­kon kel­let­le­nül ücsö­rögve figyel­tük az idő­köz­ben szí­nül­tig meg­telt alberg­ben lefek­vés­hez készülődő többi zarán­do­kot. Beszél­get­tünk kicsit Manu­el­lel, akiről köz­ben kide­rült, hogy a cel­la­tár­sunk lett, majd fel­ke­re­ked­tünk, hogy az alber­gue hátsó udva­rán elszív­junk egy utolsó cigit. A kijá­rat azon­ban zárva volt, kérdő pil­lan­tá­sa­inkra az ökölbe szo­rult képű apáca pedig csak az órá­jára mutatva káro­gott, hogy már elmúlt 10 óra, és vissza­za­vart min­ket az emeletre.