Miután a kínos kígyós kalan­do­mon vic­celődve kiál­mél­kod­tuk magun­kat, hogy micsoda gaz­dag állat­vi­lág él erre­felé, a rét köze­pé­nél elsé­tál­tunk egy gya­nú­san új és ren­de­zett mes­ter­sé­ges tó mel­lett, majd pár száz méter­rel odébb, a rét túl­ol­da­lán azt vet­tük észre, hogy az ösvé­nyünk a magas fűben megint felszívódott.

– Na, most hol a pép­lussz? – nézett rám Éva némi­leg sza­ba­don értel­mezve a turis­ta­u­tak jelzéseit.

– Már a piros keresztre gon­dolsz? – for­gat­tam egy ideig a tér­ké­pet min­den külö­nö­sebb ered­mény nél­kül, majd talá­lomra az egyik előt­tünk maga­sodó domb­tetőre mutat­tam. – Ott van Komló a domb mögött – mond­tam hatá­ro­zot­tan, de az iga­zat meg­vallva inkább csak remény­ked­tem abban, hogy a tete­jéről majd meg­lát­juk vala­hol a távol­ban a várost.

Ösvény híján így nagy­já­ból tar­tot­tuk az irányt a fák között fel­felé, ám egy idő után a sűrű­södő alj­nö­vény­zet miatt az egyet­len lehető­sé­günk egy fekete sár­tól tocsogó vad­disz­nó­csa­pás maradt. Mire egy óra múlva gallyak­kal a hajunk­ban, össze­kar­molt karok­kal és lábak­kal végre kiér­tünk a domb gerin­cén végig­futó erdei útra és meg­lát­tuk Komló házait, már nem sok humor­ér­zé­künk maradt.

A bal tér­dem tom­pán szúrni kez­dett, és az alig pár kilós háti­zsák is job­ban húzta a vál­la­mat, mint ahogy az jól­esett volna. Ami­kor órák­nak tűnő ván­szor­gás után (ami köz­ben mel­les­leg dup­lá­jára emel­ke­dett az éle­tünk­ben elő­for­duló kígyó­ész­le­lé­sek száma) végre beér­tünk Kom­lóra, csak annyi erőnk maradt, hogy elkul­log­junk az első utunkba eső busz­meg­ál­lóig és lerogy­junk a padra.

– Meg fogunk dög­leni – morog­tam a beme­re­ve­dett bal lába­mat óva­to­san elő­re­nyújtva, és ha jól emlék­szem aznap már nem is szól­tam többet.