Miután csör­rent a per­sely, a pap­kez­de­mény intett, hogy köves­sük. Átvág­tunk egy még söté­tebb kapu­al­jon, ami ere­de­ti­leg az épü­let nagyobb, két­szár­nyú kocsi­be­já­rója lehe­tett, de most csak pár bringa, szé­kek és az Oba­nos­ból már ismerős cipős­polc állt a falak men­tén. A fiú fel­lé­pett egy ajtó­hoz vezető rövid lépcső­sor tete­jére, majd ellent­mon­dást nem tűrő arc­ki­fe­je­zés­sel, szó nél­kül a polcra muta­tott, és diszk­ré­ten fél­re­nézve meg­várta, amíg a háti­zsá­kok súlya alatt szu­szogva levesszük a cipőin­ket. Ami­kor végez­tünk, kinyi­totta az ajtót, és egy szűk lépcső­so­ron elin­dult előt­tünk fel­felé az eme­letre. Beval­lom fér­fi­a­san, hogy ami­kor meg­lát­tam a lépcső­há­zat, azon­nal mene­kül­het­né­kem támadt, amit azon­ban egy szál büdös zok­ni­ban elég nehéz lett volna ele­gán­san kivitelezni.

A lépcső tete­jén átlép­tünk egy sarok­ban heverő csont­vá­zon, majd jobbra for­dul­tunk egy rövid folyo­sóra, ami olyan kes­keny volt, hogy attól fél­tem, hogy a háti­zsá­kom­mal végig­sú­ro­lom majd a hie­rog­li­fák­kal díszí­tett falait. Még a talaj se nagyon akart egye­nes lenni a lábunk alatt, ami ellen hun­dert­was­seri ala­pon nem is lett volna semmi kifo­gá­som, ám itt inkább olyan érzé­sem volt tőle, mintha az egész kóce­ráj bár­me­lyik pil­la­nat­ban romba dől­hetne. Nem sze­ret­ném, ha úgy tűnne, hogy nem érté­ke­lem az antik han­gu­la­tot, de inkább csak az olyan helye­ken, ahol cse­rébe belépőt, és nem szál­lás­dí­jat kér­nek érte.

A folyosó köze­pén, egy közép­kori zöld kana­pén egy pereg­rino ücsör­gött, aki báto­rí­tóan felénk bic­cen­tett, majd balra átbúj­tunk egy boltív alatt, és eme­le­tes ágyak között téb­lá­boló zarán­do­kok együtt­érző pil­lan­tá­sa­i­nak kereszt­tü­zé­ben elju­tot­tunk egy sötét szo­bács­ká­hoz, vagy inkább cel­lá­hoz, ahová jópár eme­le­tes vas­ágy be volt zsúfolva.