Egy búza­mező­ket ket­té­szelő, nyíl­egye­nes mező­gaz­da­sági úton begya­lo­gol­tunk a kül­vá­rosba, el rak­tár­te­le­pek, autó– és gumi­sze­relő műhe­lyek mel­lett, majd a sárga nyi­la­kat követve be a bel­vá­ros egyik kes­keny utcá­jába, ahol alig száz méter után egy albergbe bot­lot­tunk. Nem­rég olvas­tam vala­hol, hogy az alber­gue szó magyar meg­fe­lelője az ispo­tály. Namost ez hang­zá­sá­ban már önma­gá­ban is hűen vissza­adja a szál­lá­sok han­gu­la­tát, de ha mégis válasz­ta­nom kéne egyet az ispo­tály szó nagy­kö­veti poszt­jára, min­den bizonnyal a Santo Domingo-​​i alber­get válasz­ta­nám. Itt sike­rült ugyanis eltöl­te­nünk a Camino egyik leg­rosszabb éjsza­ká­ját, és az emlé­kek kap­cso­ló­dá­sá­nak a kifür­kész­he­tet­len­sé­gé­vel, köz­ben több­ször is eszembe jutott egy sok évvel ezelőtti, pira­mis bel­se­jé­ben tett láto­ga­tá­som (ami egyéb­ként kiáb­rán­dító, ha az ember hie­rog­li­fák­kal díszí­tett folyo­sók sar­ka­i­ban meg­sár­gult tér­ké­pe­ket mar­ko­lá­szó csont­vá­zakra számít).

Ezt per­sze előre nem tud­tuk, így a nagy zuhét meg­úszva, mint­egy 20 kilo­mé­ter­nyi gya­log­lás­sal a lábunk­ban meg­le­hető­sen biza­kodó han­gu­lat­ban for­dul­tunk be az alber­gue sötét kapuján.

A bejá­rat­tal szem­ben, az elő­tér fél­ho­má­lyá­ban egy kis por­tás­fülke üvege mögül egy sely­mes arcú noví­cius nézett vissza ránk ijedt sze­mek­kel. Miután mind­hár­mun­kat akku­rá­tu­san bejegy­zett a nagy­köny­vébe, kur­tán uta­sí­tott, hogy dob­junk a pult alatti DONATIVO (ado­mány) fel­iratú per­selybe fejen­ként 3 eurót, ami a stan­dard 5-​​höz képest jutá­nyos volt, de – mint az később kide­rült – még így is bőven több a kel­le­té­nél. Az alber­gue ugyanis a néhai káp­lán ott­hona volt, és nagyon úgy tűnt, hogy ami­óta pár száz éve kiköl­tö­zött onnan, még egy­szer sem sike­rült fel­újí­tani, de ami azt illeti nagyon kita­ka­rí­tani sem.