« | Egy búzamezőket kettészelő, nyílegyenes mezőgazdasági úton begyalogoltunk a külvárosba, el raktártelepek, autó– és gumiszerelő műhelyek mellett, majd a sárga nyilakat követve be a belváros egyik keskeny utcájába, ahol alig száz méter után egy albergbe botlottunk. Nemrég olvastam valahol, hogy az albergue szó magyar megfelelője az ispotály. Namost ez hangzásában már önmagában is hűen visszaadja a szállások hangulatát, de ha mégis választanom kéne egyet az ispotály szó nagyköveti posztjára, minden bizonnyal a Santo Domingo-i alberget választanám. Itt sikerült ugyanis eltöltenünk a Camino egyik legrosszabb éjszakáját, és az emlékek kapcsolódásának a kifürkészhetetlenségével, közben többször is eszembe jutott egy sok évvel ezelőtti, piramis belsejében tett látogatásom (ami egyébként kiábrándító, ha az ember hieroglifákkal díszített folyosók sarkaiban megsárgult térképeket markolászó csontvázakra számít). Ezt persze előre nem tudtuk, így a nagy zuhét megúszva, mintegy 20 kilométernyi gyaloglással a lábunkban meglehetősen bizakodó hangulatban fordultunk be az albergue sötét kapuján. A bejárattal szemben, az előtér félhomályában egy kis portásfülke üvege mögül egy selymes arcú novícius nézett vissza ránk ijedt szemekkel. Miután mindhármunkat akkurátusan bejegyzett a nagykönyvébe, kurtán utasított, hogy dobjunk a pult alatti DONATIVO (adomány) feliratú perselybe fejenként 3 eurót, ami a standard 5-höz képest jutányos volt, de – mint az később kiderült – még így is bőven több a kelleténél. Az albergue ugyanis a néhai káplán otthona volt, és nagyon úgy tűnt, hogy amióta pár száz éve kiköltözött onnan, még egyszer sem sikerült felújítani, de ami azt illeti nagyon kitakarítani sem. 168/382
|
» |
Hozzászólások (2):
Mondd!
Mondjad!
Megosztás: