« | Amíg odaértünk azonban olyasmi történt, ami a Caminón addig soha. Az égen egyszer csak elkezdtek gyülekezni a felhők, szürkére váltottak a búzamezők, és pár pillanattal később egy akkora esőcsepp pottyant a napszemüvegemre (amit a lustaság és az optimizmus különös keverékével még mindig a fejemen tartottam), hogy ijedtemben majdnem lesodródtam az útról. Az első gondolatom az volt, hogy talán egy madár tisztelt meg, de aztán csöppent a következő csepp, és így tovább, két perc múlva már olyan vastagon ömlött az eső, amilyenre csak a nyári záporok képesek. Ez a nagy forróságban eleinte felüdülés volt, de aztán győzött a józan ész, megálltunk, és a hátizsákok mélyéről előkotortuk a poncsókat. Aztán persze – ahogy az a nyári záporokra szintén jellemző – egy perccel később már el is állt, és a nap újra kikandikált a felhők közül. Mivel az esőkabát ilyenkor egyfajta személyi szaunaként üzemel, gyorsan le is kaptuk őket. Erre persze a nap megint eltűnt, és az eső is újra rákezdett – fel a poncsó, le a poncsó, öreganyám hol a kancsó, így ment ez egészen addig, amíg egy domb mögött a távolban végre fel nem tűntek Santo Domingo de la Calzada templomtornyai. A város felé több okból is izgatottan közeledtünk. Egyrészt úgy hirdeti magát, mint La Rioja Santiagója (talán azért, mert az utolsó nagyváros a tartományban), másrészt pedig többnapos vadonban éjszakázás és napon aszalódás után olyannyira ránk fért egy kiadós zuhany, hogy én személy szerint akár egy pisáló zsiráf alá is boldogan beálltam volna egy szappannal a kezemben. Vagyis még azt se nagyon bántuk, ha egy zuhanyért cserébe albergben kell aludnunk. 167/382
|
» |
Hozzászólások (2):
Mondjad!
Mondjad!
Megosztás: