Amíg oda­ér­tünk azon­ban olyasmi tör­tént, ami a Cami­nón addig soha. Az égen egy­szer csak elkezd­tek gyü­le­kezni a felhők, szür­kére vál­tot­tak a búza­mezők, és pár pil­la­nat­tal később egy akkora eső­csepp pottyant a nap­szem­üve­gemre (amit a lus­ta­ság és az opti­miz­mus külö­nös keve­ré­ké­vel még min­dig a feje­men tar­tot­tam), hogy ijed­tem­ben majd­nem lesod­ród­tam az útról. Az első gon­do­la­tom az volt, hogy talán egy madár tisz­telt meg, de aztán csöp­pent a követ­kező csepp, és így tovább, két perc múlva már olyan vas­ta­gon ömlött az eső, ami­lyenre csak a nyári zápo­rok képesek.

Ez a nagy for­ró­ság­ban ele­inte fel­üdü­lés volt, de aztán győ­zött a józan ész, meg­áll­tunk, és a háti­zsá­kok mélyéről elő­ko­tor­tuk a pon­csó­kat. Aztán per­sze – ahogy az a nyári zápo­rokra szin­tén jel­lemző – egy perc­cel később már el is állt, és a nap újra kikan­di­kált a felhők közül. Mivel az eső­ka­bát ilyen­kor egy­fajta sze­mé­lyi sza­u­na­ként üze­mel, gyor­san le is kap­tuk őket. Erre per­sze a nap megint eltűnt, és az eső is újra rákez­dett – fel a pon­csó, le a pon­csó, öreg­anyám hol a kan­csó, így ment ez egé­szen addig, amíg egy domb mögött a távol­ban végre fel nem tűn­tek Santo Domingo de la Cal­zada templomtornyai.

A város felé több okból is izga­tot­tan köze­led­tünk. Egy­részt úgy hir­deti magát, mint La Rioja San­ti­a­gója (talán azért, mert az utolsó nagy­vá­ros a tar­to­mány­ban), más­részt pedig több­na­pos vadon­ban éjsza­ká­zás és napon asza­ló­dás után olyan­nyira ránk fért egy kiadós zuhany, hogy én sze­mély sze­rint akár egy pisáló zsi­ráf alá is bol­do­gan beáll­tam volna egy szap­pan­nal a kezem­ben. Vagyis még azt se nagyon bán­tuk, ha egy zuha­ny­ért cse­rébe alberg­ben kell aludnunk.