A 10. szá­zadi Suso kolos­tor szé­pen gya­ra­podó könyv­tá­rá­ban az tör­tént, hogy az egyik szi­len­ci­ózó szer­ze­tes kóde­x­ol­vas­ga­tás köz­ben ártat­lan meg­jegy­zé­sek­kel látta el a latin nyelvű szö­ve­get – ugyan­úgy, ahogy azt manap­ság mi ten­nénk nyelv­ta­nu­lás köz­ben – bizo­nyára nem sejtve, hogy a jegy­ze­teit 1000 évvel később majd egy eldu­gott mad­ridi múzeum üveg­vit­rin­jé­ben fog­ják köz­szem­lére tenni, mint a spa­nyol és baszk nyel­vek Szent Grál­ját: a leg­ko­rább­ról fenn­ma­radt ilyen nyelvű írásokat.

Ha mindez még nem hang­zana elég izgal­ma­san, akkor azt is hadd mesél­jem el, hogy pár száz évvel később ugyan­eb­ben a kolos­tor­ban szer­ze­tes­ke­dett az első név sze­rint ismert spa­nyol költő, egy bizo­nyos Gon­zalo de Ber­ceo is, aki a mi Balassi Bálin­tunk­nak a spa­nyol meg­fe­lelője, azzal a különb­ség­gel, hogy a fog­lal­ko­zá­sá­ból eredően a fenn­ma­radt műveit jóval inkább a sze­xu­á­lis fruszt­rált­ság, mint túlfű­tött­ség jellemzi.

Sors­döntő csa­ták és világ­hírű borok földje? A spa­nyol nyelv és köl­té­szet bölcsője? Nagy a gya­núm, hogy La Rioja mind­ezek­kel inkább csak a mére­teit pró­bálja kom­pen­zálni, ugyanis kis csa­lás­sal (ha a Baleár-​​szigeteket nem szá­mol­juk) Spa­nyol­or­szág leg­ki­sebb (de Bara­nyá­nál még így is nagyobb) auto­nóm tar­to­má­nyá­hoz van sze­ren­csénk, amit mi sem mutat job­ban, mint hogy mind­össze három napunkba került átgya­lo­golni rajta.

A log­roñói piz­zá­zást követő máso­dik nap esté­jén, egy Nájera nevű városka után pár kilo­mé­ter­rel egy igen pom­pás, a Zorro fil­me­ket idéző táj­ban maga­sodó vörös szik­la­szir­ten letá­bo­rozva ünne­pel­tük meg a 200. kilo­mé­te­rün­ket, és a rákö­vet­kező nap dél­után­ján már La Rioja utolsó nagyobb városa, Santo Domingo de la Cal­zada felé gyalogoltunk.