Talán nem kel­lett volna diszk­ré­ten meg­vár­nunk, amíg a kül­vá­ros for­gal­mas autó­sze­relő műhe­lyeit, csempe– és bútor­bolt­jait elhagyva kiérünk Log­roñó­ból, hogy elő­húz­zuk a sza­tyor­ból a piz­zá­kat. Az is lehet, hogy a dél­utáni eget aznap takaró haj­szál­vé­kony fátyol­felhő tett keresztbe a piz­za­sü­tés­nek, min­den­esetre a sajt még akkor sem bugyo­gott a fólia alatt (ami­nek Ben véle­mé­nye sze­rint már rég egy­fajta mini glo­bá­lis fel­me­le­ge­dést kel­lett volna ger­jesz­te­nie), ami­kor már jócs­kán elhagy­tuk Log­roñót, és az út befu­tott egy óri­ási, Graj­era nevű sza­bad­idő­parkba. Leg­alább sze­rez­tünk pár vidám per­cet azok­nak a nyug­dí­ja­sok­nak, akik a város­ból kive­zető, tuják­kal sze­gé­lye­zett rek­re­á­ciós úton hety­kén gya­lo­golva pró­bál­ták for­má­ban tar­tani magu­kat, mert lefo­ga­dom, hogy még sosem lát­tak a nap felé tar­tott fél­kész piz­zák­kal San­ti­ago felé gya­logló peregrinókat.

A gya­logút elka­nya­ro­dott egy tó mel­lett, ami­nek a túlsó olda­lán, az úttól bel­jebb egy remek kis csen­des part­sza­ka­szon letá­bo­roz­tunk. Egy utolsó két­ség­be­esett pró­bál­ko­zás­sal kite­rí­tet­tük a piz­zá­kat a tó lejtős part­jára, pon­to­san a nap­pal szem­ben, majd fel­ver­tük a sát­rat, és egy fél­órás őrjítő vára­ko­zás után ala­po­san meg­vizs­gálva a piz­zá­kat Ben­nel végül kivá­lasz­tot­tuk a kevésbé nyer­set, és megettük.

Bor­zal­mas volt, még a sajt sem nagyon olvadt meg a tete­jén. A tész­tája szá­raz maradt és ízet­len, a fűbe hul­lott mor­zsá­kat pedig még a kör­nyé­ken serény­kedő han­gyák is nagy ívben elke­rül­ték. Miután a máso­dik piz­zát is kel­let­le­nül magunkba gyűr­tük, Ben­nel a lemenő nap fényé­ben olyan érzés­sel könyö­köl­tünk hátra a fűbe, mint ami­kor az ember tele­eszi magát, de még sincs tel­je­sen jól­lakva (ami egyéb­ként egy elég álta­lá­nos álla­pot a Caminón).