Ez a várat­lan fel­fe­de­zés (és per­sze az éhség) aztán további kísér­le­te­zésre báto­rí­tott min­ket. Pró­bál­koz­tunk kisebb kon­zer­vek­kel és nagy fél­ki­lós kész­ét­elek­kel is, ami­ket már egye­ne­sen a háti­zsá­kok tete­jére tet­tünk bevá­sár­lás után. Azt azért nem mon­da­nám, hogy meg­éget­ték volna a szán­kat, ami­kor fel­bon­tot­tuk őket, de azért egész kel­le­me­sen felmelegedtek.

A nap­ener­gi­á­val való kaja­me­le­gí­tés kísér­le­te­i­nek a sötét biro­dal­mába aztán végül olyan­nyira mélyre merész­ked­tünk, hogy két nap­pal később, a dél­utáni szi­eszta után, Log­roño egyik nagy super­mer­cá­dó­já­ban por­tyázva meg­akadt a sze­mem a fél­kész pizzákon.

– Hé! – szól­tam oda Évá­nak és Ben­nek. – Ezt nézzétek!

Nem­igen kel­lett nekik magya­ráz­nom, hogy mire gondolok.

– Pizza! – nézett rám elis­merően Ben, majd mohón must­rálni kezdte a hűtő­ben sora­kozó, átlát­szó műa­nyag dobozba cso­ma­golt gusz­tu­sos piz­zá­kat. – Son­kás van?

– Nem fog meg­sülni – mondta Éva kevésbé lel­ke­sen, és köz­ben úgy mére­ge­tett min­ket, mintha meg­hib­ban­tunk volna. Pedig csak éhe­sek voltunk.

– Tulaj­don­kép­pen már meg van­nak sülve – von­tam meg a vál­lam, hogy nem köte­lező piz­zát enni. – Csak egy kicsit meg kell őket melegíteni.

– Lefo­ga­dom – állt az olda­lamra Ben –, hogy ebben a dög­me­leg­ben fél óra alatt készen lesznek.

– Neeem – húzta el az orrát finnyá­san Éva. – Én inkább mara­dok az olaj­bo­gyós tonhalsalinál.

Nem aka­rom előre lelőni a poént, de a mai napig fogal­mam sincs, hogy mi lehe­tett a gond a töké­le­tes­nek lát­szó tervünkkel.