A bevá­sár­lás per­sze egé­szen más dimen­ziót nyer, ha az ember­nek a bolt előtt min­dent a háti­zsák­jába kell gyö­mö­szöl­nie, és ami még rosszabb – kilo­mé­te­re­ken keresz­tül magá­val cipel­nie. Ráadá­sul a válasz­ték is nagy­ban leszű­kül, hiszen a Cami­nón azo­kat a dol­go­kat leszá­mítva, ami­ket a fize­tés után azon­nal magunkba tud­tunk tömni, csak tar­tós élel­mi­sze­rek jöhet­tek szóba, és azok­ból is csak az olyasmi, ami egy étke­zésre elfo­gyott, hiszen a kibon­tott tar­tós az már nem tartós.

Maradt tehát a ton­hal­kon­zerv, ami szinte vég­te­len válasz­ték­ban sora­ko­zott a bol­tok pol­cain. Mivel Spa­nyol­or­szá­got nem sok választja el attól, hogy szi­get legyen, ren­ge­teg leha­lász­ható ten­ger­rel ren­del­ke­zik (pon­to­san 4964 kilo­mé­ter­nyi­vel – vagyis Magyar­or­szág 2171 kilo­mé­ter hosszú hatá­rá­nak bőven a dup­lá­já­val – ami egy­ben arra is magya­rá­za­tot adhat, hogy miért tet­szett meg annyira Jakab­nak), ezért a ton­hal eléggé hét­köz­napi áru­cikk. Egyéb­ként semmi bajom vele, de azért egy hét után már kez­de­nek az embe­ren mutat­kozni az olyan tipi­kus aller­giás tüne­tek, mint a bőr kipik­ke­lye­se­dése és az önkén­te­len táto­gás. Ele­inte pró­bál­tuk fel­dobni egy kis zöld­ség­gel, kecsap­pal, majo­néz­zel, és kever­tünk hozzá mor­zsolt kuko­ri­cát is, de aztán rájöt­tünk, hogy a „házi” ton­hal­sa­lá­tá­ink a nagyobb super­mer­ca­dók­ban kész kon­zerv­ként is kap­ha­tóak vol­tak, így ezzel nem is vaca­kol­tunk tovább.

Kajaf­ron­ton a leg­je­lentő­sebb áttö­rés akkor követ­ke­zett be, ami­kor egy­szer egy külö­nö­sen meleg nap végén, a kiürült ton­hal­kon­zer­ve­ink rom­jai fölött ültünk, és valami desszert után kutatva bele­túr­tam a háti­zsákba. Egy rég elfe­le­dett cse­me­ge­ku­ko­rica kon­zerv akadt a kezembe, ami a fel­bon­tás után a leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sünkre olyan meleg volt, mintha csak nem­rég, tűz­he­lyen lett volna felmelegítve.