– Na, ilyen­kor kéne egy iránytű – mond­tam, amire Éva szó nél­kül a rét túlsó olda­lán futó autóút par­ko­lója felé indult. Egy kocsi olda­lá­nak dőlve egy fickó mobi­lo­zott ott, akitől előző­leg „Egy autós hon­nan tudná, hogy melyik ösvé­nyen kell menni?” ala­pon több­ször is meg­ta­gad­tam a segít­ség­ké­rést. Bár az útba­iga­zí­tá­sát követve alig egy óra múlva már a Pécs és Komló között nagy­já­ból fél­úton fekvő Mánfa főut­cá­ján gya­lo­gol­tunk, innentől kezdve mintha min­den össze­es­kü­dött volna ellenünk.

Elő­ször is, miután a falu­ban meg­lá­to­gat­tuk anyám szülő­há­zát, elha­tá­roz­tuk, hogy iszunk vala­mit a helyi krics­mi­ben. Nem lát­tam még falut atom­tá­ma­dás után, de épp úgy néz­het ki, mint Mánfa azon a szom­bat dél­utá­non. Egy lélek sem volt az utcá­kon, de még a házak udva­rá­ról is csak a láncra vert kutyák követ­ték unott pofá­val, ahogy elgya­lo­go­lunk a biro­dal­muk előtt. Bár a falu köze­pén hamar meg­ta­lál­tuk a kocs­mát, az ajta­ján lógó mére­tes lakat és ZÁRVA tábla gyor­san elosz­la­tott min­den illú­ziót azzal a jég­hi­deg sör­rel kap­cso­lat­ban, amit a falu előtti fül­re­pesztően mere­dek domb­ol­da­lak meg­má­szása köz­ben kép­zel­tem magam elé.

Így jobb híján nagyot kor­tyol­tunk a háti­zsák­ban órák óta mele­gedő víz­ből, és tovább indul­tunk Komló felé. Per­sze ahhoz, hogy elér­jünk oda, nem ártott volna épség­ben kijutni a falu­ból, amit némi­képp meg­ne­he­zí­tett, hogy az utolsó ötven méte­ren meg­ker­ge­tett min­ket két bor­jú­szerű kutya. Aztán ami­kor a falu utáni első réten kifúj­tuk magun­kat, majd­nem rálép­tem egy, az ösvény tel­jes szé­les­sé­gé­ben kite­rülve napozó kígyó far­kára, amitől akko­rát ugrot­tam ijed­tem­ben, hogy utána meg kel­lett szá­mol­nunk, hogy a háti­zsá­kom­ban csö­röm­pölő befőt­tes­üve­gek közül hány maradt épségben.