Aztán a mórok nagy­já­ból 700 évig nem is tágí­tot­tak, és az Ibériai-​​félszigeten ezidő alatt olyan jól beren­dez­ked­tek, hogy a 900-​​as évekre Cór­doba már a föld­ke­rek­ség egyik leg­na­gyobb és leg­job­ban virágzó váro­sá­nak számított.

Attól függően, hogy melyik (sze­rin­tem min­dig túlzó) kora­beli beszá­mo­lót olvas­suk, a Cór­do­bába uta­zók sok száz fürdőt, mecse­tet, lég­kon­di­ci­o­nált és köz­ponti fűtés­sel ellá­tott lakó­há­zat; a kör­nyező hegyekről ólom­ve­ze­té­ke­ken leszál­lí­tott víz­zel teli, leg­tisz­tább arannyal és ezüst­tel kibé­lelt, vagy éppen görög már­vány­ból készült meden­cé­ket; az utcák sötét sar­kait bevi­lá­gító (bizo­nyára nem vil­lany–) osz­lo­po­kat cso­dál­hat­tak meg.

Nem is csoda, hogy csak úgy özön­löt­tek a népek a városba szerte a világ­ról, és nem is csak azért, hogy a szá­ju­kat tát­sák, mint mi haj­dan a Maria­hil­fer Strassén. Cór­do­bá­ban oktat­ták ugyanis a kor leg­menőbb filo­zó­fi­á­ját, épí­té­sze­tét és min­den más tudo­má­nyát, és az itt tanuló művé­szek nem­csak, hogy nyu­godt szív­vel dör­göl­het­ték a kri­ti­ku­sok orra alá a mes­termű­ve­i­ket, de ők vol­tak a meg­ala­po­zói annak a kul­tu­rá­li­san dicső kor­szak­nak is, amit mi csak Rene­szánsz­ként ismerünk.

A mórok reme­kül elvol­tak tehát új lak­he­lyü­kön, ami­nek per­sze nem min­denki örült. A terü­letről kieb­ru­dalt vizi­gó­tok a fél­szi­get kes­keny északi sáv­jába szo­rul­tak (itt fut ma is a Camino), ahol nem nehéz elkép­zelni, hogy milyen borús han­gu­lat ural­kod­ha­tott az akko­ri­ban tró­non lévő II. Alfonz helyett. Ráadá­sul a His­pá­niát elözönlő tur­bá­nos fazo­nok csak úgy daga­doz­tak az önbi­za­lom­tól, és napi ötször valami All­ah­hoz imád­koz­tak, aki klasszi­sok­kal jobb főnök­nek bizo­nyult a keresz­té­nyek kifá­radt, bosszúra szom­jas, ősz sza­kállú Istenénél.

A spa­nyo­lo­kon csak a csoda segíthetett.