– Ebben jövök – mutat­tam le a lábamra.

– A Wink­ben? – csó­válta a fejét lesaj­ná­lóan. – Hát, te tudod...

Mivel már csak alig két hét volt vissza az indu­lá­sig, a kis ház­tömb körüli séta után kezd­tünk el komo­lyan gon­dol­kodni egy pró­baút lehető­sé­gén. A követ­kező szom­ba­ton Kom­lóra vol­tunk hiva­ta­lo­sak Éva anyu­ká­já­nak a szü­le­tés­nap­jára, ezért elha­tá­roz­tuk, hogy a nagy­já­ból 20 kilo­mé­te­res távot gya­log fog­juk meg­tenni. Nem éppen az a szisz­te­ma­ti­kus fizi­kai fel­ké­szü­lés, de egy átla­gos cami­nós napunk, és új cipőink letesz­te­lé­sére a túra éppen alkal­mas­nak tűnt. Az illú­zió ked­vé­ért még háti­zsá­ko­kat is vit­tünk magunk­kal – igaz, csak egy aján­dékba szánt rongysző­nyeg, pár üres befőt­tes­üveg, egy Mecsek-​​térkép, két szend­vics és egy fla­kon víz lapult bennük.

Az első pár lépés igazi fel­üdü­lés volt. Zöl­dell­tek a fák és kel­le­mes tava­szil­lat szállt min­de­nütt. A mada­rak úgy csi­ri­pel­tek, mintha muszáj lett volna, a magas fűből kíván­csian kikan­di­káló vad­vi­rá­go­kat lágy tava­szi szellő len­gette, a nap pedig épp olyan kel­le­me­sen sütött, mint ahogy azt az ember június ele­jén elvárja tőle.

Mindez a dizni-​​gondtalanság azon­ban nem sokáig tar­tott. Az első pár kilo­mé­ter után az ösvé­nyünk egy óri­ási réten nyom­ta­la­nul fel­szí­vó­dott, és helyette 5 másik futott a szél­ró­zsa min­den irá­nyába, kivéve – leg­alábbis a tér­ké­pünk sze­rint – Komló felé. Tudom, ez nem hang­zik valami macsó­san, de miután a tér­ké­pet for­gatva a tisz­tás összes kijá­ra­tát több­ször is fon­to­lóra vet­tük, már abban sem vol­tam biz­tos, hogy melyi­ken jöt­tünk. A mada­rak elhall­gat­tak, a nap elbújt a sűrű lom­bok mögött, a vad­vi­rá­gok sza­bad­ságra men­tek, és a kis csa­pa­tunk tag­ja­i­nak szí­vébe bizal­mat­lan­ság és bosszús han­gu­lat költözött.