Út köz­ben a meleg elől szinte alig volt menek­vés. A Pire­ne­u­sok hűs erdeit nagy­já­ból Pamp­lo­ná­nál magunk mögött hagyva, erre­felé egyre szá­ra­zabb képet muta­tott a táj. Főleg búza­mezők és szőlő­föl­dek között haladt a Camino, hűsö­lésre két falu között pedig csak rit­kán adó­dott alkalom.

Éppen ezért örül­tünk meg, ami­kor a kem­ping után három kilo­mé­ter­rel, a semmi köze­pén a Fuente de los Morosba, vagyis a Mórok Kútjába bot­lot­tunk. A poros szőlőtő­kék között álló csú­csos tetejű, homokkő épü­let két bejá­rati bolt­ívétől kábé 15 lépcső­fok veze­tett lefelé. A mély­ben, a falak között tel­jes szé­les­ség­ben egy medence húzó­dott, amibe a leg­alsó lépcsőről egy magá­nyo­san ücsörgő pereg­rino lógatta bele a lábait.

– Na mi van, fel­jött a talaj­víz? – böm­bölt le Ben, és egy jó dara­big eltar­tott, mire a pin­ce­szerű épít­mény­ben elült a vissz­hang. A pereg­rino rémül­ten hátrapislantott.

– Manuel! – mond­tam meg­lepődve. – Már azt hit­tük rég San­ti­a­gó­ban vagy!

A bejá­rat­nál gyor­san ledo­bál­tuk a háti­zsá­ko­kat, cipő­ket és zok­ni­kat, majd csat­la­koz­tunk hozzá. Nem sze­re­tek konk­rét taná­cso­kat adni, de az önkén­tes láb­gom­ba­cse­ré­lés­nek ez a meg­le­hető­sen fura módja cso­dá­kat tesz az ember­rel. Utána min­dig azt érez­tük, hogy akár a világ végéig is el tud­nánk gya­lo­golni. Igaz, hogy ez sosem tar­tott tovább két másod­perc­nél, de a Cami­nón eze­ket a két másod­per­ce­ket is meg kell tudni tanulni becsülni.

– Mucho calor! – legyez­gette maga körül a levegőt Manuel, köz­ben aggódó pil­lan­tá­sok­kal követve Ben min­den moz­du­la­tát. – Kibír­ha­tat­lan esz a hőszég!