Mire fűcso­mó­kat köp­ködve fel­tá­pász­kod­tam a földről, Éva már el is kapta a sátor másik két sar­kát, majd a lobogó háló­zsák­kal és mat­rac­cal min­ket követő Ben­nel együtt a WC mögé vonul­tunk. Bár szél­csend ott sem volt (és sze­ren­csére büdös sem), a kis épü­let eléggé leár­nyé­kolta a mögötte lévő füves részt ahhoz, hogy a szél ne fúj­jon el min­ket a sátor­ral együtt. Per­sze csak amíg meg nem for­dul a szélirány.

Némi pro­tek­ci­ó­ban remény­kedve ez ügy­ben intéz­tem is egy gyors imát Jakab bará­tunk­hoz, majd Évá­val meg­vár­tuk amíg Ben bevac­kol a fal tövébe (a kiala­kult drá­mai for­du­lat elle­nére sem fogadta el a meg­hí­vá­sun­kat), és bemász­tunk a sátorba, ami épp olyan képet muta­tott, mintha bomba rob­bant volna benne. Elkezd­tük ren­dez­getni a dol­ga­in­kat, és köz­ben eszembe jutott, hogy valami egész dél­után bökte a csőrömet.

– Hé Ben! – szól­tam ki az orkánba. – Alszol?

– Nem.

– Estel­lá­ban vet­ted azt az üveg bort?

– Ja.

– Hol?

– Hát ott a téren. Egy kisboltban.

– A téren? – nem emlé­kez­tem, hogy lát­tam volna ott boltot.

– Ja, ott balra. Még akkor is nyitva volt, ami­kor eljöt­tünk – mondta, de akár­hogy teker­get­tem a fejem­ben az aznap dél­utáni fel­vé­te­le­ket, raj­tuk bolt nem volt. – Miért kérded?

– Mind­egy – búj­tam be a háló­zsákba. – Jó éjt!

– Jó éjt! – vála­szolt, majd egy kis idő múlva szó­lon­gatni kez­dett. – Szultán!