« | Amikor kidugtuk a fejünket az éjszakába, egy jó ideig csak szótlanul és álmos képpel méregettük a szélvihart. A fák vadul hajlongtak, a legközelebbi villanyoszlop körül nejlonzacskókat, újságpapírt, és mindenféle egyéb szemetet kergetett a szél. Ben a kemping kerítése mellett állt egy csenevész fába kapaszkodva egy szál alsógatyában. A hóna alatt lobogó hálózsákkal és matracával pont úgy festett, mint egy zátonyra futott vitorlás hajó. – TORNÁDÓ! – üvöltötte emlékeztetőül, hogy valamit tennünk kéne, ha nem akarjuk megosztani a maradék borunkat Ózzal, a nagy varázslóval. Körülnéztem, és megakadt a szemem az előttünk nem messze álló vizesblokkon. Az eleje felől fújt a szél, mögötte a kerítésig pedig volt egy jópár méteres füves rész. – Vigyük oda a sátrat – szóltam oda Évának, majd a sátor szélét megmarkolva kiléptem a szélviharba. Éva fintorgó képpel mondott valamit, amit nem értettem a szélzúgástól, de az arckifejezéséből ítélve valami olyasmi lehetett, hogy „A klotyó mögé?”. Vállat vonva lehajoltam, megmarkoltam a sátor felőlem eső két sarkát, és a fejemmel biccentettem Évának, hogy a másik oldalon tegye ő is ugyanezt. A cövekek szerencsére áldozatul estek az indulás előtti súlycsökkentésnek, így azokkal most nem kellett bajlódnunk. – MIVAAAAAN??? – üvöltött Ben. – MICSINÁLUNK? Aztán abban a pillanatban ahogy Éva kilépett a fűre, a szél belobbantotta a sátrat, mint valami mini ejtőernyőt, és hasra rántott. Én mondom nem sok híja volt, hogy tegyek egy kört a kemping fölött, és csak Éva gyors közbelépésének köszönhetem, hogy megúsztam a dolgot egy kis füvön való vonszolódással, amit az ejtőernyősök találóan „kutyázásnak” neveznek. 144/382
|
» |
Hozzászólások (5):
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Megosztás: