Ami­kor már kez­dett hűvös lenni, fel­sze­delőz­köd­tünk, és vissza­in­dul­tunk a sátor­hoz. Köz­ben beavat­tuk Bent az elma­radt Száz Ünne­pé­nek bepót­lá­sá­val kap­cso­la­tos ter­ve­inkbe, amire azon­nal fel­csil­lant a szeme. Gyor­san lepa­kol­tunk a sátor­nál, rendbe szed­tük magun­kat a mos­dó­ban, és meg­cé­loz­tuk a kem­ping bolt­ját. Vet­tünk két üveg bort, némi kólát, egy nagy dinnyét és egy sárga kemping-​​mécsest, és mind­ezek­kel lete­le­ped­tünk a sátor előtti fűre.

Így per­sze nem kerül­tünk korán ágyba, de leg­alább meg­tud­tuk Ben­ről, hogy fizi­kát tanít egy New-​​York-​​i közép­is­ko­lá­ban (amit én ele­inte nem nagyon hit­tem el), és hogy tulaj­don­kép­pen azért indult el a Cami­nón, mert néhány éve az egyik kol­lé­gája zavarba hozta azzal a kér­dés­sel, hogy a Grand Canyon vajon UNESCO világ­örök­ségi hely-​​e?

– Ami azt illeti, azt sem nagyon tud­tam, hogy mi az az UNESCO! – for­gatta körbe a sze­meit. – Aztán job­ban utá­na­néz­tem a dolog­nak, és elha­tá­roz­tam, hogy min­den nyá­ron meg­lá­to­ga­tok egy ilyen világ­örök­ségi helyet. Ez ele­inte egész jó ötlet­nek tűnt – vonta fel a szem­öl­dö­két – de aztán tavaly a Machu Picchura menet a buszon mel­let­tem ült egy ame­ri­kai pap, aki mesélt nekem a Cami­nó­ról. Ami­kor kide­rült, hogy világ­örök­ségi hely, gon­dol­tam miért is ne? Még úgyse vol­tam soha Európában...

Rém­lett valami. Én 2000-​​ben, Ang­li­á­ban hal­lot­tam elő­ször az UNESCO – amo­lyan turis­ta­lát­vá­nyos­ság „Best of” – lis­tá­já­ról, ami­kor a pécsi óke­resz­tény sír­kam­rák fel­ke­rül­tek rá. A neves ese­ményről a The Times vezér­cikk­ben szá­molt be.

– De oda épü­le­te­ket szok­tak belis­tázni – ráz­tam a fejem hitetlenül.

– Ja, tudom... – vonta meg a vál­lát Ben.