Bár a falu végén, egy kurta kocsma mel­lett a Camino balra leága­zott, mi a helyiek taná­csát meg­fo­gadva az autóút men­tén gya­lo­gol­tunk tovább, és öt perc­cel később már a kem­ping hűs por­tá­ján nyúj­to­gat­tuk az útle­ve­le­in­ket egy fia­tal recep­ciós lánynak.

– A medence? – kér­dezte rés­nyire össze­hú­zott szem­mel Ben, mielőtt oda­adta volna az övét. – Min­den rend­ben van vele?

A lány egy pil­la­na­tig csak nézett maga elé, mintha azon gon­dol­kodna, hogy van-​​e egy­ál­ta­lán medence a kem­ping­ben, majd bizony­ta­la­nul bólin­tott, elvette az útle­ve­let, és elkezdte bepö­työgni Ben ada­tait a számítógépbe.

Miután a hatal­mas kem­ping leg­tá­vo­labbi sar­ká­ban fel­ver­tük a sát­rat, Éva fogta a szennye­sét, és a mosdó felé vette az irányt. Mi Ben­nel vál­lat von­tunk, fel­dob­tuk rá a töröl­köző­ket, és a kem­ping super­mer­ca­dó­já­ban tett rövid kitérő után, pár doboz sör­rel fel­sze­rel­kezve meg­ke­res­tük a medencét.

Bár­csak min­dig ilyen gyor­san tel­je­sül­né­nek az álmaim! A dél­után (azt a kis inci­denst leszá­mítva, ami­kor az úszó­mes­ter a sörö­ket meg­látva azon­nal kiza­vart min­ket a meden­céből) pont olyan reme­kül telt, mint amire szá­mí­tot­tam. Néha óva­to­san beeresz­ked­tünk a hideg vízbe, majd lus­tál­kodva meg­szá­rít­koz­tunk a napon, meg­szá­mol­tuk a felhő­ket (nem volt egy sem), és napoz­tunk tovább.

Ami­kor Éva csat­la­ko­zott hoz­zánk, megint elmen­tünk sörért, aztán csob­ban­tunk egyet, majd ismét elmen­tünk sörért, és így tovább egész dél­után. Ahogy a nap szép las­san lecsú­szott egy közeli domb mögött, már nehéz volt elkép­zelni, hogy valaha egy poros ösvé­nyen ván­szo­rog­tunk a tűző napon, és nagyon úgy tűnt, hogy ilyes­mire tény­leg csak bolon­dok paza­rol­ják el a nyári szabadságukat.