– Hát akár azok is lehetnénk...

– Áááá! – legyin­tett. – Ezek itt nem beszél­nek sem­mi­lyen emberi nyelvet.

– Végül is itt­hon van­nak... – kel­tem a védel­mükre, de a fér­fit nem lehe­tett ilyen könnyen meggyőzni. Csak hor­kan­tott egyet.

– Ha ennyire nem tet­szik, akkor miért nem mész haza? – vetette fel Éva.

– Hát, épp azon gon­dol­koz­tam mielőtt... – mondta, majd elhall­ga­tott, és a téren álló kerek kutat kezdte bámulni. – Na mind­egy, akár még az is lehet, hogy hazamegyek...

– És mit szól­nál ahhoz – hajol­tam köze­lebb hozzá bizal­ma­san –, hogy van itt a közel­ben egy úszó­me­dence, ami csak ránk vár?

Éva kérdőn nézett rám. Az ame­ri­kai is.

– Medence? – kér­de­zett vissza, és a fáradt sze­me­ibe egy pil­la­nat alatt vissza­tért a csil­lo­gás. – Hol az a medence?

– A követ­kező falu­ban – moso­lyog­tam elé­ge­det­ten. – Egy órá­nyira innen.

– Gya­log? – kér­dezte óva­to­san a fickó.

– Gya­log – mond­tam, és már búj­tam is bele a hátizsákomba.

Bár Estella bizo­nyára ren­ge­teg kel­le­mes per­cet sze­rez­he­tett volna nekünk a szép kis híd­ja­i­val és ékszer­do­boz házacs­ká­i­val, Éva min­den vona­ko­dása elle­nére negyed órá­val később immár a Ben­ként bemu­tat­kozó ame­ri­ka­i­val együtt hár­mas­ban gya­lo­gol­tunk kifelé a város­ból. Át a ren­de­zett, ám annál jel­leg­te­le­nebb kül­vá­rosi része­ken, el a hatal­mas par­ko­ló­i­ról híres bevá­sár­ló­köz­pon­tok mel­lett, majd a pör­kölő nap­sü­téstől kihalt Aye­gui utcáin keresz­tül a Cam­ping Iratxe és a benne kéklő medence felé.