A bel­vá­ros­ban akkora volt a fel­for­du­lás, hogy nem­hogy a bol­to­kat, de még a báro­kat és az étter­me­ket is bere­te­szelve talál­tuk min­de­nütt. Így jobb híján az Ega folyó felett átívelő egyik hídon vissza­sé­tálva meg­cé­loz­tunk egy hosszú kőpa­dot egy árnyé­kos tér szé­lén, és lete­le­ped­tünk rá. Pár méter­rel odébb a sarok­ban, egy pok­róc alatt a fal felé for­dulva egy pereg­rino húzta béké­sen a lóbőrt, a háti­zsákja mel­lett a föl­dön egy vissza­du­gó­zott boros­üveg állt.

Neki­áll­tam csa­varni egy cigit, és amíg a dolog külö­nös iró­ni­á­ján elmél­ked­tünk, hogy ami­kor végre meg­ala­pít­juk a saját fiesz­tán­kat, kép­te­le­nek vagyunk rá besze­rezni a hoz­zá­va­ló­kat, az alak végig moz­du­lat­la­nul feküdt. Ami­kor aztán kész lett a cigi, és rágyúj­tot­tam, a fickó mintha csak meg­érezte volna, hogy lapos pil­lan­tá­so­kat vetek a boros­üve­gére, moco­rogni kez­dett, majd egy perc­cel később fel is tápász­ko­dott. A nagy­da­rab férfi egy ideig csak ült ott szer­te­szét lobogó haj­jal, majd lenyúlt a boros­üve­g­ért, kihúzta a dugót, és jól meg­húzta. Nagyon úgy tűnt, hogy nem­igen aka­ró­dzott továbbindulnia.

– Fuc­king Camino! – szó­lalt meg egy­szer csak ango­lul, és rög­tön tud­tam, hogy új barátra lel­tünk. – Tele van a tököm az egész rohadt szar­ság­gal! – foly­tatta a külö­nös mono­ló­got. – A lábam tiszta víz­hó­lyag, és fáj min­den kiba­szott por­ci­kám. Spi­ri­tu­á­lis meg­vi­lá­go­so­dás, mi? A nagy büdös lószart...

– Hát – for­dul­tam felé moso­lyogva –, ez egy meg­le­hető­sen jó sum­má­zása az első 120 kilométernek.

A fickó erre olyan gyor­san fel­egye­ne­se­dett, mintha bolha csípte volna meg.

– Azt hit­tem spa­nyo­lok vagy­tok – mondta kissé szégyenkezve.