– Száz Ünnepe! – ízlel­gette Éva a fris­sen legyár­tott fiesztánkat.

– Fiesta de Ciento! – kacsin­tot­tam rá, és már csak abban kel­lett remény­ked­nünk, hogy a követ­kező falu­ban, az egyéb­ként jól csengő nevű, bár az író­val sem­mi­féle közös­sé­get nem vál­laló Lor­cá­ban lesz majd egy bolt. A terv az volt (és ebből is lát­szik, hogy a Cami­nón az ember egy hét gya­log­lás után milyen kevés­sel is beéri), hogy az aznapi szál­lás­dí­jat borra, kólára és némi süte­ményre költ­jük, és a falu után, vala­hol a vadon­ban szűk kör­ben ünnepelünk.

Bol­tot azon­ban nem talál­tunk, helyette csak a helyi alberg­ként is üze­melő, La Bodega del Camino nevű étter­met, ahol a korai idő­pontra való tekin­tet­tel (este 7 volt) még nem szol­gál­tak fel vacso­rát. Így átmen­tünk a szem­közti bárba és ettünk pár szend­vi­cset (helyi nevén boca­dil­los–t), leöb­lí­tet­tük sör­rel és bor­ral, majd a szép szám­mal körü­löt­tünk dor­bé­zoló zarán­dok­tár­sa­ink leg­na­gyobb meg­döb­be­né­sére fel­sze­delőz­köd­tünk és indul­tunk tovább.

Pár kiáb­rán­dító kilo­mé­te­ren keresz­tül egy éppen épülő autó­pá­lya men­tén halad­tunk, majd egy föl­des­útra letérve óri­ási koc­kákba rakott szal­ma­bá­lák mel­lett gya­lo­gol­tunk el. Mielőtt lecsa­pott volna a szür­kü­let, lehú­zód­tunk a Cami­nó­tól kicsit messzebb egy szőlő mögé, és a szom­szé­dos búza­föld szé­lén szét­te­rí­tet­tük az ara­tás után szinte nekünk oda­ké­szí­tett szal­ma­hal­mot és fel­ál­lí­tot­tuk rá a sátrat.

Bemász­tam a háló­zsá­komba és bár a Száz Ünnepe nem egé­szen úgy sike­rült, ahogy ter­vez­tük, elé­ge­det­ten néz­tem az éjszaka elé. Nem kel­lett hor­ko­lók­tól tar­ta­nom vagy vezény­szóra ágyba búj­nom, és annak elle­nére, hogy a len­ge­dező szél ide­ge­sítően nyi­kor­ga­tott egy közeli kis­kert­ben álló szél­ke­re­ket, azt is tud­tam, hogy reg­gel majd addig alha­tunk amed­dig csak akarunk.