Per­sze tudom, sava­nyú a szőlő, na de ki ne ámulna el azon, ami­kor egy több­száz­ezer évnyi vadon­ban töl­tött tapasz­ta­lat­tal ren­del­kező faj egye­de­ire pró­bál­nak rásózni ilyen feles­le­ge­sen drága túrafelszerelést?

Mivel a kalan­dos kata­ló­gus leg­ol­csóbb „out­door mul­ti­sport” cipője is 15 990 Ft-​​ba került (és az iga­zat meg­vallva még a Win­kem is stra­pa­bí­róbb­nak tűnt nála), Évá­val tovább jár­tuk a bol­to­kat, míg végül a Her­vis­ben rá nem talált az álom­cipő­jére egy szürke Kili­man­jaro sze­mé­lyé­ben, akci­ó­san 7490 Ft-​​ért. Olyan bol­dog volt vele, hogy ami­kor haza­ér­tünk, a kony­há­ban azon­nal fel is pró­bálta, és elkat­tin­tott róla egy olyan fény­ké­pet, amiről sosem tudni, hogy épp fej­jel lefelé tartja-​​e az ember.

– Gyere, pró­bál­juk ki! – bic­cen­tet­tem ki az abla­kon túl szik­rázó nap­sü­tésbe, majd gyor­san fel­kap­tam a Win­kem, és két perc múlva már egy­más mel­lett lép­del­tünk a házak közötti forró betonon.

– Már most fáj a lábam – mond­tam olyan 50 méter után, és még csak nem is vicceltem.

– Ja, az enyém meg megsül.

– Meg fogunk dög­leni – bólo­gat­tam bal­jó­san, és ahogy pár per­cig szót­la­nul ban­du­kol­tunk egy­más mel­lett, talán elő­ször gon­dol­tunk bele iga­zán, hogy mire is vál­lal­koz­tunk. Bár vona­ton, brin­gá­val, motor­ral és stop­pal már ket­ten együtt­véve bőven kör­be­ke­rül­tük a Föl­det, apos­to­lok lován leg­fel­jebb csak a leg­kö­ze­lebbi busz­meg­ál­lóig men­tünk, ami nem­igen segí­tett elkép­zelni, hogy milyen lesz majd 30 napon keresz­tül, napi 20–25 kilo­mé­tert gyalogolni.

– És te mikor akarsz cipőt venni? – törte meg végül Éva a csendet.