Az utolsó utca végén, hát­tal nekünk, egy férfi hófe­hér térd­nad­rág­ban és póló­ban épp csupa fehér dara­bok­ból álló ruha­tá­rát tere­gette az épü­let mel­lett fel­ál­lí­tott szá­rí­tóra. Nem tudom, hogy megérezte-​​e, hogy köze­le­dünk felé vagy csak a lihe­gé­sün­ket hal­lotta meg, min­den­esetre ami­kor már alig 10 méterre vol­tunk tőle, ösz­tö­nö­sen hát­ra­né­zett a válla fölött. Ahogy az öltö­zé­ké­hez reme­kül illő hófe­hér haj­jal és gon­do­san trim­melt sza­kál­lal kere­te­zett arcán szé­les mosoly terült szét, azon­nal meg­ked­vel­tem a fickót.

– Hola! – for­dult felénk, ami­kor fel­ér­tünk az utca tete­jére, majd egy gyors pil­lan­tás­sal végig­mérve min­ket ango­lul foly­tatta. – Ugye nem spa­nyo­lok vagytok?

– Magya­rok... – liheg­tem. – De maga se... néz ki... spa­nyol­nak... Inkább, mint... – a Miku­lás csak nem jött a számra – Hemingway?

A férfi a bal tenye­rét a mel­lére téve szín­pa­di­a­san meghajolt.

– Szó­lít­sa­tok csak Papá­nak – mondta hun­cut mosollyal. Amúgy hol­land volt, és önkén­tes hos­pi­ta­lero a helyi alberg­ben, amibe valami külö­nös okból aznap még egyet­len zarán­dok sem vac­kolt be. – Itt marad­tok éjsza­kára? – kér­dezte bizakodva.

– Jó lenne – ábrán­dí­tot­tam ki –, de túl korán van. Még csak egy 10-​​est jöt­tünk ma.

– Akkor leg­alább egy teát kértek?

– Inkább sört – néz­tünk össze Évá­val, hiszen már rég rájöt­tünk, hogy a per­zselő spa­nyol nap­sü­tésre a leg­jobb ellen­szer a jég­hi­deg sör.

– Azt a klub­ban kap­tok – muta­tott a hátunk mögött álló épü­letre, ami egy­ál­ta­lán nem tűnt kocs­má­nak. Viszont az volt. Ren­des pult­tal és ked­ve­sen mosolygó, nagy­csöcsű pultosnővel.