A nagy hálóba vissza­térve pon­to­san az a kép foga­dott min­ket, mint amire szá­mí­tot­tunk. A ködös tekin­tetű, fél­mez­te­len fia­ta­lok az eme­le­tes ágyak közt bolyongva vihog­tak, böfög­tek, fin­got­tak, és ami­kor fog­ke­fé­vel a kezem­ben a mos­dóba lép­tem, a sarok­ban álló fel­haj­tott ülő­kéjű, tele­hányt WC-​​kagyló mel­lett egy fiú ült a föl­dön nagyo­kat fújtatva.

– A have­ro­tok kicsit elpil­ledt – mond­tam a szom­szé­dos csap­nál fogat mosó srác­nak a leg­jobb ango­lo­mat elő­véve, aki egy pil­la­natra elgon­dol­ko­dott ezen, majd habzó száj­jal a fejét rázva nagyon las­san és tagol­tan azt válaszolta:

– NEM BESZÉLEK SPANYOLUL.

Az ame­ri­kai diá­kok kísérő­ta­nára nem volt túl­sá­go­san a hely­zet magas­la­tán, vagy épp csak nép­szerű akart maradni a fia­ta­lok köré­ben, min­den­esetre miután Évá­val lefe­küd­tünk aludni, a lárma és mász­ká­lás még jó ideig nem csi­tult. Lélek­ben már fel­ké­szül­tem egy újabb hosszú éjsza­kára, ami­kor a leg­na­gyobb meg­le­pe­té­semre benyi­tott a hálóba a min­dig csen­des Juan, és a vil­lany­kap­csoló mel­lett meg­állva csak annyit mon­dott ango­lul han­go­san és olyan jól ért­hetően mint egy vas­út­ál­lo­más han­gos­be­mon­dója, hogy “MINDENKI ÁGYBA!", amire a fia­ta­lok elin­dul­tak egy-​​egy üres ágy felé, és pil­la­na­tok alatt csend lett.

Juan türel­me­sen meg­várta amíg min­denki meg­ta­lálja a helyét, majd jó éjsza­kát kívánt, és amo­lyan „Nem elő­ször csi­ná­lom!” hun­cut­ság­gal a sze­mé­ben rám kacsintva lekat­tin­totta a lámpát.