Aztán úgy 11 körül, már tel­jes sötét­ség­ben a zene elhall­ga­tott, a fények kialud­tak, érez­hető izga­lom futott át a töme­gen és min­denki a temp­lom felé nyúj­to­gatta a nya­kát. Sikon­ga­tás hal­lat­szott, majd a fejek fölött meg­lát­tuk a tér felé tartó szí­nes szik­ra­esőt. Éva belém karolt, ami­vel egy­ál­ta­lán nem szá­mol­tam, ami­kor azt ter­vez­tem, hogy beug­rok majd a mögöt­tünk álló nagy, zöld, műa­nyag szemetes-​​konténerek egyi­kébe, ha a bikák túl­sá­go­san közel merész­ked­né­nek hozzánk.

Rán­tot­tam egyet a karo­mon, de mivel Éva jó erő­sen szo­rí­totta, csak elhűl­ten néz­tem, ahogy szét­nyí­lik a tömeg és a sikol­tozó futó­kat követve beron­ta­nak a térre a szik­rázó szarvú bikák. Egy pil­la­natra meghűlt az ere­im­ben a vér, majd rosszalló pil­lan­tás­sal a két perc­cel előbb még a tömeg szé­lén pár csont­ré­szeg ame­ri­kai diák­lány körül legyes­kedő Dant keres­tem a sze­mem­mel. A félel­me­tes „bikák” ugyanis mind­össze két, vas­csö­vek­ből esz­ká­bált szarv­szer­ke­ze­tet cipelő férfi volt.

– Tud­tam, hogy nem lehet­nek igazi bikák – lazí­tott a karom szo­rí­tá­sán Éva.

– Ja, minek kell így sikony­álni! – csó­vál­tam a fejem a tömeg felé.

A műszar­vak jól meg vol­tak tömve pus­ka­por­ral (néha-​​néha még raké­ták is kilö­vell­tek a szer­ke­zet tete­jéből), így a két mun­kás­kesztyűs „bika” még jó ideig ker­gette a vadul rikol­tozó népet – főleg a gye­re­ke­ket – körbe-​​körbe. Ami­kor aztán a szar­vak szép las­san elcsen­de­sed­tek, ter­jengő füst borí­totta be az egész teret, ami­ben pár kis­gye­rek muta­tó­uj­jak­kal szar­va­kat for­málva izga­tot­tan ker­gette egy­mást. Szép las­san aztán min­denki szét­szé­ledt, és az ame­ri­kai diá­kok mögött mi is elin­dul­tunk vissza az alberghez.