– Neeem! – rázta fel­há­bo­ro­dot­tan a fejét Dan. – Ren­des nagy, felnőtt toros.

– Hány?

– Kettő? – vála­szolt a las­san gyü­le­kező töme­get fleg­mán vizs­latva a sze­me­i­vel. – Három?

– A sötétben?

– Hát tűzi­já­ték­nak vilá­gos­ban nem sok értelme van, nem igaz? – nézett rám vál­lat vonva.

– Itt olyan lehet bikát sza­ba­don engedni, mint nálunk bog­rács­gu­lyást főzni belő­lük – össze­gez­tem a dol­got Évá­nak magya­rul, aki kez­dett egyre ide­ge­seb­ben pis­logni felénk.

A téren egyre töb­ben gyü­le­kez­tek vidá­man tré­cselve, a tánc­par­kett­nek és később a bika­fut­ta­tásra is szánt placc azon­ban még min­dig üres volt. Csak pár totyogó gye­rek és az aggódó kép­pel utá­nuk rohan­gáló anyu­káik áll­tak meg néha-​​néha egy kis tán­ci­ká­lásra, a piros fehérbe öltö­zött tinik a túlsó olda­lon, mintha csak a biká­kat vár­ták volna, nem moz­dul­tak a pelo­ta­pá­lya széléről.

– És a gye­re­kek? – kér­dezte Éva, mintha a gon­do­la­ta­im­ban olvasna. – Nem lesz bajuk?

– Dehogyis – legyin­tett Dan sej­tel­me­sen moso­lyogva. – No prob­lem! Ők fog­ják a leg­job­ban élvezni...

Pár sör­rel később már mi sem nagyon aggód­tunk, és bár a söté­te­dés­sel a helyiek egyre job­ban kezd­tek fel­bá­to­rodni, még min­dig úgy tűnt, hogy az ame­ri­kai diá­kok fog­nak a leg­job­ban szó­ra­kozni. A kor­ha­tár­ta­lan alko­hol­fo­gyasz­tás­sal járó elő­nyö­ket kihasz­nálva indián tör­zsi tánc­nak beillő vonag­lá­sok­kal ugrál­tak a tér köze­pén a har­sogó zenére.