Egy kisebb cso­por­to­su­lás, ami főleg az ame­ri­kai diá­kok­ból állt, a tér köze­pén vona­to­zott, balra pedig egy pelo­ta­pá­lya szé­lén hófe­hérbe öltö­zött, piros kendős gye­re­kek unat­koz­tak. Az egész készülő­dés leg­in­kább a tari falu­na­pokra emlé­kez­te­tett, ahová volt sze­ren­csém egy­szer ellá­to­gatni pár éve, és ami­óta mel­les­leg nagy Korda Gyuri—Balázs Klári rajongó vagyok (mert akárki akár­mit mond, nem nyomja náluk senki pro­fib­ban a Mam­mam­ma­riamá–t).

Vet­tünk két sört és a saját állí­tása sze­rint alko­holt sosem fogyasztó Dan­nal leül­tünk a tér körül futó ala­csony kőkerítésre.

– Te figyelj Dan – zök­ken­tet­tem ki Éva lába­i­nak a bámu­lá­sá­ból (és leg­alább már értet­tem, hogy miért ragasz­ko­dott hozzá annyira, hogy elkí­sér­jen min­ket). – Mi lesz itt 11-​​kor ez a szik­rázó szarvú bika meg minden?

– Hát pont ahogy mon­dod – mosoly­gott sej­tel­me­sen. – A bikák itt fog­nak körbe-​​körbe fut­ká­rozni – muta­tott a térre –, és köz­ben szik­ráz­nak a szar­vaik meg minden...

Ahogy ezt mondta, beug­rott egy kép­sor valami uta­zási műsor­ból, ami haj­szálra pon­to­san azt mutatta, amiről beszélt. Egy nyurga kölyök­bika a szar­vain szik­rázó petár­dák­tól fruszt­rál­tan bök­dö­sött a körü­lötte őt bosszantó, és szem­mel lát­ha­tóan igen jól szó­ra­kozó macsók felé. Itt azon­ban vala­hogy ezt nem tud­tam elkép­zelni. Túl békés volt a han­gu­lat, és sehol sem lát­tam olyan fakor­do­no­kat, ami­lye­nek Pamp­lo­ná­ban vol­tak. A tér amúgy egy­ál­ta­lán nem lát­szott alkal­mas­nak arra, hogy biká­kat eressze­nek sza­ba­don rajta, de per­sze sosem tud­hatja az ember – ha bikák­ról van szó, a spa­nyo­lok bár­mire képesek.

– Úgy érted, hogy kicsi, gye­rek bikák? – érdeklőd­tem tovább.