– Szar­vai? – segí­tet­tem ki.

– Sí! A bika sza­rai... – foly­tatta meg­könnyeb­bülve, és jó dara­big kereste a követ­kező szót is mielőtt a pró­bál­ko­zást fel­adva a kép­ze­let­beli szar­vak körül pár­szor össze­dör­zsölte az ujjait, mint valami béna bűvész.

– Pénzt tűz­nek a szar­va­ira? – néz­tem Évára, majd a mögöt­tünk ter­pesz­kedő Danra.

– Dehogyis! – kap­cso­ló­dott be rög­tön­zött Acti­vitynkbe a ven­dég­köny­vet letéve Dan. – A bikák szar­vai szik­ráz­nak majd meg min­den! Tűzi­já­ték is lesz, és tud­tok majd tán­colni is – tette hozzá kaján vigyor­ral végig­fut­tatva sze­meit Éva lábain. – Már ha lesz még ked­ve­tek hozzá...

Így elfog­lal­tuk a háló­te­rem bejá­rata mel­lett álló egyet­len üres eme­le­tes ágyat, gyor­san lezu­ha­nyoz­tunk, és Oba­nos tiszta és jómód­ról árul­kodó, ren­de­zett utcáin át elin­dul­tunk meg­ke­resni a fiesta hely­szí­nét. Könnyen ment, és nem csak azért, mert közel volt és csak követni kel­let az épü­le­tek fölött dübörgő zene­szót, hanem mert Dan is elkí­sért min­ket, hogy „nehogy eltévedjünk.”

Meg­mon­dom őszin­tén, hogy kicsit csa­ló­dott vol­tam. Akár ott­hon is lehet­tünk volna bár­me­lyik falu­ban. 8 óra körül járt az idő, ezért még csak alig pár kirittyen­tett macsó és sze­nyo­rita bolyon­gott a temp­lom mögötti lebe­to­no­zott téren, főleg az ita­los sát­rak körül. A tér másik olda­lán álló kevésbé nép­szerű fagyis és cél­lö­völ­dés bódé mel­lett fel­ál­lí­tott szín­pa­don egy csupa feke­tébe öltö­zött, nagyon­kúl együt­tes épp a „Sej-​​haj, Rozi!”-t nyomta, amit igen külö­nös volt spa­nyo­lul hal­lani, mert vala­mi­ért min­dig is hami­sí­tat­lan magyar szám­ként gon­dol­tam rá.