Kínos csend tele­pe­dett a bárra és a pult körül sűrű cigi­füs­töt ere­gető idő­sebb fér­fiak is kezd­ték már érde­ke­sebb­nek találni a bejá­rat­nál szép las­san kibon­ta­kozó drá­mát az egyik felső sarokba erő­sí­tett tévéből hal­kan duru­zsoló focimeccsnél.

Bár erős kész­te­tést érez­tem, hogy sar­kon for­dul­jak, meg­ma­ka­csol­tam magam és elő­ször szú­rós sze­mek­kel a pult­nál félig hát­ra­for­dulva ülő macsókra, majd bocsá­nat­kérően Évára nézve csak áll­tam ott tovább földbe gyö­ke­re­zett láb­bal. Nyil­ván­va­lóan nem arra szá­mí­tot­tam, hogy a csaj majd csapot-​​papot ott­hagyva ugrik nekünk pecsé­tet adni, azon­ban az ellen­szenve tel­je­sen egy­ér­telmű volt. És ugyan­ennyire ért­he­tet­len is.

További kínos per­cek tel­tek el mire végre abba­hagyta a fel­mo­sást és kezeit egy rongyba töröl­getve, tet­te­tett ráérős­ség­gel a bár­pult mögé cso­szo­gott. Ami­kor aztán végre nagy­lel­kűen bele­nyomta azo­kat a nyam­vadt pecsé­te­ket a cre­den­c­ia­lokba szem­mel lát­ha­tóan óri­ási kegyet gya­ko­rolt raj­tunk, én pedig arra gon­dol­tam, hogy milyen jó, hogy nem valami felelős­ség­tel­je­sebb mun­kát végez.

Ezek után ter­mé­sze­te­sen nem marad­tunk ott vacso­rára, hanem gya­lo­gol­tunk tovább a búza­mezők között, egye­ne­sen át a követ­kező falun, Muru­zá­balon a mind­össze 6 kilo­mé­terre fekvő Oba­nosig, ahol az alberg-​​listánk sze­rint volt egy pri­vát szál­lás, amit a tágas főtér egyik sar­kán hamar meg is találtunk.

– Hola! – köszönt ránk egy pasas a balra álló asz­tal mögül ami­kor a kinti, szik­rázó nap­sü­tésről az üveg lengőaj­tó­kon át belépve a hűs és sötét elő­térbe vak­sin for­go­lódni kezdtünk.

– Hola! – köszön­tem vissza, majd rög­tön angolra is vál­tot­tam. – Van két sza­bad ágy?