Mind­össze 3 kilo­mé­tert kel­lett lefelé buk­dá­csol­nunk a durva-​​murvás ösvé­nyen a követ­kező faluig, Uter­gáig, ahol az volt a ter­vünk, hogy kérünk egy pecsé­tet az alberg­ben, ami egy­ben étte­rem­ként is üze­melt, és ha eléggé ígé­re­tes­nek talál­juk a helyet, akkor rög­tön meg is vacso­rá­zunk ott.

A helyiek előtt amúgy le a kalap­pal; egész úton végig csak jó véle­ménnyel vol­tunk róluk. Per­sze nyil­ván­va­lóan ren­ge­te­get pro­fi­tál­nak a Jakab-​​zarándokokból (néhány falut talán tel­jes egé­szé­ben ők tar­ta­nak el), ám min­den­hol kedé­lyes türe­lem­mel fogad­ták a velük járó fel­for­du­lást is. A fal­vak­ban csel­lengő helyiek min­dig har­sány és báto­rító Hola!–val köszön­töt­tek min­ket és bár nem nagyon rán­gat­tak be az ott­ho­na­ikba, hogy vacso­rá­val kínál­ja­nak min­ket (pedig azért így utó­lag bele­gon­dolva iga­zán meg­te­het­ték volna), a moso­lyuk min­dig őszinte volt és sehol sem érez­tük, hogy nem­kí­vá­na­tos sze­mé­lyek lennénk.

Éppen ezért néz­tünk össze Évá­val cso­dál­kozva, ami­kor cre­den­cial­okkal a kéz­ben belép­tünk az uter­gai étterem-​​alberg ajta­ján. A pad­lót épp fel­mosó csa­pos­lány ránk sem hede­rí­tett. Udva­ri­a­san köszön­tünk neki, ám a fel­mo­sófa csa­pá­sai elől néha-​​néha fél­re­ug­rálva még jó ideig áll­tunk ott az ajtó­ban, mire kegye­sen ránk pis­lan­tott – nem mintha bármi biz­tató lett volna a pillantásában.

– Sello? — mutat­tam azért a cre­den­c­ia­lokra az egyik kezem­mel pecsé­te­lést mímelve, annak elle­nére, hogy már rég mehet­né­kem támadt.

Semmi.

– Por favor? — tet­tem hozzá tanácstalanul.

Még min­dig semmi. A lány csak körö­zött tovább a felmosóval.