A fokról-​​fokra mele­gedő levegő aztán a háti­zsá­kok pánt­jai alá száműzte a puló­ve­re­in­ket és egy kissé aggasztó, óri­ás­ké­mé­nyes ipari terü­let után újra a sok­kal nyu­gal­ma­sabb vidéki, poros-​​kavicsos ösvé­nye­ken gya­lo­gol­tunk. Az út elő­ször 10 kilo­mé­te­ren keresz­tül unal­mas búza­mező­kön és aprócska, álmos fal­va­kon át kanyar­gott, majd a kimond­ha­tat­lan nevű Zari­qui­e­gui után gya­nú­san egy hegy­ge­rinc, az Alto del Per­dón, vagyis Meg­bo­csá­tás Dombja felé for­dult, ami­nek a tete­jén hófe­hér szél­ke­re­kek sora­koz­tak a felhő­pa­ma­csok­kal tar­kí­tott, szik­rá­zóan kék ég előtt.

– Sze­rin­ted meg kell majd mász­nunk? – bic­cen­tett Éva aggódva a domb felé, bár az olda­lán fel­felé ván­szorgó háti­zsá­ko­sok apró alak­jai nem sok két­sé­get hagy­tak a dolog felől.

Már jócs­kán elmúlt dél mire a domb­ol­dal felé­nél álló szé­pen kikö­ve­zett kút­hoz értünk. A legenda sze­rint itt állí­tó­lag egy­kor maga a zarán­dok­nak álcá­zott ördög kísér­tett meg egy kitik­kadt pereg­ri­nót azzal a dumá­val, hogy a for­rás­hoz vezeti, ha fel­adja néze­teit Isten­nel, a Szent Szűz­zel, vagy ha más nem, leg­alább Jakab­bal kap­cso­lat­ban, amire a tik­kadt zarán­dok bele­törődve bólin­tott, tele­töl­tötte tök­ku­la­csát és tovább­állt San­ti­ago felé.

Per­sze csak vic­cel­tem. Bará­tunk bár­mennyire is szom­jas volt, igazi Jakab-​​zarándokhoz mél­tóan elküldte az ördö­göt mele­gebb éghaj­latra, ami­ért cse­rébe az egyik bokor mögül elő­sé­tált Jakab és jutal­mul elve­zette a víz­lelő­hely­hez, amit azóta Fuente de la Reni­egának, vagyis a Vissza­uta­sí­tás kútjának hív­nak. Ledob­tuk a háti­zsá­ko­kat a kút fél­kör­ív­ben futó kőpadja mellé és arról ülve figyel­tük ahogy az ösvé­nyen fel­felé néha-​​néha nem is annyira tekerő, mint inkább izzadt­ság­ban úszó bicik­li­sek fel­küz­dik magu­kat a kaptatón.