Még beszél­get­tünk egy dara­big a bel­gák­kal a han­gu­la­tos terecs­kén, majd ami­kor már tel­je­sen besö­té­te­dett, az alber­gue rácsos kapuja felé indul­tunk, ahol a recep­ciós egy óri­ási kulcs­cso­mó­val a kezé­ben már egy ideje türel­me­sen várta, hogy elnyom­juk a ciga­ret­tá­in­kat. A bel­gák fel­men­tek a falépcsőn, min­ket pedig a recep­ciós asz­tal­nál unat­kozó éjsza­kai hos­pi­ta­lero elka­pott egy kis beszél­ge­tésre. Ami­kor emlí­tet­tük neki, hogy magya­rok vagyunk, csil­logó sze­mek­kel azon­nal elő­vette az aznapi könyvelést.

– Idén nagyon sokan jön­nek tőle­tek... – muta­tott a táb­lá­zatra, majd egy thai szerv­ke­res­kedő büsz­ke­sé­gé­vel végig­fut­tatta a muta­tó­uj­ját a rub­ri­ká­kon: – Ma kilenc magya­rom is van!

A kilencből a magyar egye­te­mis­ták­kal együtt öten egy szo­bá­ban vol­tunk, ami azt jelen­tette, hogy még négy magyar tanyá­zott vala­hol a fenti szo­bák­ban. Amíg Éva a fürdőbe vonult az esti toa­lett­jét ren­dez­getni, én elha­tá­roz­tam, hogy a labi­rin­tus folyo­sóin a kere­sé­sükre indu­lok. A leg­több háló­ban azon­ban már le volt kap­csolva a vil­lany, és oda­bentről békés hor­tyo­gás hal­lat­szott, más­hol pedig lefek­vés­hez készülődve szót­la­nul pako­lász­tak az ágyak között a zarándokok.

Már épp fel­adni készül­tem a dol­got, ami­kor a folyosó vége felől egy­szer csak magyar szó ütötte meg a füle­met. Elé­ge­det­ten a hang irá­nyába indul­tam, de abban a pil­la­nat­ban, ahogy lép­tem volna be az ajtón, az egyik alsó ágyon ülő idő­sebb nő azt találta mon­dani a szem­közt ülő fia­ta­labb­nak, hogy „gya­log­lás köz­ben egy­fajta meta­mor­fó­zi­son mész át”, és már for­dul­tam is vissza a hálónk felé.